Az emlékeim határoznak meg – sokan gondoljuk így, nem tudjuk elfelejteni, vagy dédelgetjük a rossz pillanatokat, és esetleg csak a pszichológusnál idézzük fel a sikereink emlékét. Miért működünk így, és miként gyógyíthatnánk a lelkünket emlékeink segítségével? Hogyan lehet az, hogy azok folyton változnak? A Titokzatos memória, egy norvég testvérpár – a regényíró és a neuropszichológus – könyve elképesztően izgalmas. Ez a podcastból ez elég hamar kiderül, de mutatok néhány részletet is, ami biztosan behúzza azt, aki szeretne többet megtudni önmagáról.
„Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem szükséges egy üzenetet feljegyezni, úgysem felejtjük el. Vagy azt, hogy életünk minden pillanata emlékként örökre megmarad. Nem igaz? Mi lenne, ha emlékezetünk merevlemez módjára tárolná az életünkről készült filmfelvételeket, amelyeket bármikor lejátszhatnánk? Az emlékezet azonban nem így működik. Ha a boltba megyünk, vagy egy ebédlőasztal köré ülünk a barátainkkal, a családunkkal, honnan tudjuk, hogy majd épp az, amit ott és akkor megélünk, megmarad-e az emlékezetünkben? Hogy jó lesz-e később valamire vagy sem?
Vannak olyan pillanatok, amiket persze jobban megjegyzünk, mint például egy születésnapot, egy esküvőt, az első csókot, az első gólt. De mi lesz a sorsa a számtalan többi pillanatnak? Kitakarítgatjuk a fejünkből, és csak bizonyos dolgoknak hagyunk helyet későbbre. Ez a mi szerencsénk. Hiszen ha életünk minden pillanatára emlékeznünk kellene, akkor egyebet sem tennénk, mint a múltba révedve üldögélnénk. Mikor jutna időnk élni?”
„A szagok kiemelkedő szerepet játszanak az emlékezetünkben. Berntsen (Dorthe Berntsen önéletrajzi emlékekkel foglalkozó dán pszichológusprofesszor – a szerk.) kutatása bebizonyította, hogy különösen életünk korai szakaszában fontos a szaglás. Ennek az is lehet az oka, hogy gyerekkori emlékeinkben kisebb szerepet játszik az interpretáció, az önmagunkról szóló történet, és ezért kaphat nagyobb terepet a szaglás, amely közvetlenebb, érzékelhetőbb. Lehet, hogy azért is van így, mert a gyerekkori illatok általában nem vesznek körül bennünket. Egy gyerekkort idéző illat hatására eszünkbe jutó emléknyom jól megkülönböztethető, erős élmény, melyet nem hígított fel az, hogy az évek során többször, akár naponta eszünkbe jutott. Olyan, akár egy időkapszula, amely egy pillanatra képes az embert visszarepíteni az időben. Gondoljunk csak bele: emlékszünk még a gyerekkori otthonunk illatára?”
„Az életben meglepő képek, erős érzelmek és események ingatják meg a magunkról alkotott képet, feltépik az emlékezetünket, és jobban megragadnak, mint a semmitmondó normalitások.
A traumák az összes lehetséges módon megragadnak emlékezetünkben: érzelmileg felfokozott, minden mástól különböző élmények, amelyek módosítják a világról és önmagunkról alkotott feltételezéseinket.
Nem elég, hogy nehéz elfelejteni ezeket az élményeket, képesek maguktól felbukkanni, akár egy színes játékdobozból kipattanó rugóra erősített bohóc, amely a legváratlanabb pillanatban ugrik elő. A traumát elszenvedők úgy élik meg, hogy a bohócot nem tudják visszazárni a dobozba, és a szörnyű emlék teljes borzalmával szakad rájuk újra meg újra.”
„A valóságos élmények egyszeriek és megismételhetetlenek, az emlékeink viszont akár halálunk pillanatáig velünk maradhatnak, igaz, hogy közben átalakulnak, megszépülnek, újjászerveződnek és átszíneződnek. Az emlékezet működésével kapcsolatos főbb elméletek egyike szerint a hippocampus mint egyfajta rendező köti össze azokat az elemeket, amelyekből kialakul az emlék. Amikor felidézünk egy emléket, a hippocampus megragadja az egyes részeket és összerendezi őket, miközben az eredetileg elveszett részletek a világról alkotott egyéb ismereteink alapján egészülnek ki. Az életünk eseményeire való emlékezés során részben életünk forgatókönyvét írjuk, részben az egyes emlékek részleteit cifrázzuk ki…”
Hallgassátok meg a podcastot:
Nyitókép: Freepik.
