Davidának, a Női váltó vendégszerzőjének különös kötődése van az aradi vértanúkhoz. Felmenői között szerepel az a Kiss Ernő, akit társaival együtt 1849. október 6-án kivégeztek. Ma ő emlékezik meg hőseinkről.
„A vértanúvá lett aradi foglyok nemcsak hősiesen küzdő katonák, de családapák, férjek, fiatal szerelemesek is voltak. A két agglegény, Aulich Lajos és Török Ignác, és az özvegy Kiss Ernő kivételével mindnyájukat várta otthon valaki. A magukra maradt nők ugyanúgy a szabadságharc eltipróinak áldozatai, mint a kivégzett tábornokok. A titkos fiókokban megőrzött levelekből és a ránk maradt családi emlékekből gyönyörű szerelmi történetek olvashatók ki” – írja Nyári Krisztián irodalomtörténész, aki egyike azoknak a kutatóknak, akik méltó emléket állítanak vértanú elődeinknek. Mert Arad – ki tudja, miért – valahogy félretolt történelmi emlékünk, holott az üzenete sokkal fontosabb, mint azt elsőre gondolnánk.
Nemcsak 13 vértanúról szól a szomorú történet, hanem olyan emberekről, akik bár nem magyarok voltak, mégis a nemzetünkért, sőt egy eszméért haltak meg. Látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy az aradi vértanúk ugyanolyan családos emberek voltak, mint bárki más. Ha most kellene ilyet átélnünk a szeretteinkkel, férjeinkkel, kedveseinkkel, vajon mi, hozzátartozók, hogy élnénk túl? Vajon el tudnánk-e fogadni párjaink döntését, hogy a szabadságért, egy „vízióért” képesek feláldozni az életüket? Mert az aradi vértanúk ezt tették. Azokban az időkben több nemzeti identitás közül is választhattak volna, s ha nem döntenek amellett, hogy mégis inkább magyarnak vallják magukat, akkor még hosszú évekig lehettek volna együtt családjukkal.
„Szeretett drága angyali jóságú Emmám! Nem találok szavakat rá, hogy elmondjam, milyen végtelen örömöt szereztek szeretetteljes, vigasztaló soraid – számomra olyan nagyon értékes ajándékod – nem is tartottam már képesnek magamat jelenlegi retteneteset kínos helyzetemben, testemet-lelkemet nyomasztó borzalmas magányomban ilyen jótékony érzésre – melyet csak te – az egész világon egyedül csak te voltál képes felébreszteni bennem…” – írta búcsúlevelében Nagysándor József aradi vértanú a menyasszonyának, ahogyan minden fogoly is küldött még egy-egy utolsó levelet az otthoniaknak. Szívbe markoló sorok maradtak fenn ránk. Olyan mondatok, érzések, amelyeket mi is nagyon jól ismerünk, és amelyekről nekünk nem kell lemondanunk.
De az aradi hősök döntöttek, és mártírhalált haltak.
Ahogy a többi vértanú is: Kazinczy Lajos, Lenkei János, Batthyány Lajos, Csány László és sokan mások, akik az aradi kivégzéseket követő napokban haltak meg Erdélyben vagy Pesten. És gondolnunk kell mindenki másra is, aki az 1948-49-es szabadságharc idején azért küzdött, hogy nekünk ma, a 21. században már ne kelljen. Hálával tartozunk és az a legkevesebb, hogy tiszteljük azt, ami nekik nem, de nekünk megadatott: a szabadságot.
Fotó: Pinterest
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
