A skót férfiak nemzeti viselete a kockás szoknya. A római légiósok szintén szoknyaszerű viseletben mentek a csatába, nem beszélve az arabok dishdashajáról. Mára azonban a szoknya kizárólagos női ruhadarabnak számít, és ha férfiakon látjuk, jól meg is botránkozunk. Egy olasz kisváros diákjai az elfogadásért tüntettek oly módon, hogy mindnyájan szoknyában mentek iskolába – beleértve a fiúkat is. Davida leírta ezzel kapcsolatos gondolatait.
Annak idején a nadrágokkal sem volt más a helyzet, ott is „ölre mentek” az emberek, amiért a gyengébbik nem kiállt a kényelmesebb, praktikusabb viselet hordása érdekében. Nekünk, mai nőknek persze már eszünkbe sem jut, hogy ne vehetnénk fel farmert, rövidnadrágot vagy pantallót, mert a világ legtermészetesebb dolga, hogy nem csak szoknyát hordunk. De ezért elődeinknek alaposan meg kellett küzdeniük…
Pontosabban nem ezért, hanem az egyenjogúságért, az elfogadásért, azért, hogy a társadalom a nőket is emberszámba vegye. Most egy olasz gimnázium küzd valami hasonlóért: azért, hogy végre mindenkit elfogadjunk annak, ami: embernek nemtől kortól, identitástól függetlenül.
A #zucchingonna egyre népszerűbb
A monzai Zucchi gimnázium diákjai már második éve demonstrálnak, és ezeken a #zucchingonna elnevezésű „tüntetéseken” mindannyian szoknyában mennek iskolába. Igen, a fiúk is.
Lehet, hogy ez bohóckodásnak, polgárpukkasztásnak tűnik, de a diákoknak nagyon is világos céljaik vannak. Ahogy az Instagram-oldalukon írják:
„A szoknya lehetővé teszi számunkra, hogy két fontos témára is felhívjuk a figyelmet: a női test szexualizálására és a mérgező maszkulinitásra. (…) Olyan társadalomban élünk, amely bármennyire is szereti magát szabadnak és befogadónak nevezni, nem bizonyul annak. A diszkriminációval kapcsolatban nagyon sok probléma van, de lehetetlen egyszerre kezelni mindet. Mint mindenben, itt is apró lépéseket kell tennünk, és miért ne kezdhetnénk egy egyszerű és konkrét tárggyal? A szoknyák – magyarázták – amellett, hogy a női ruhadarabok kvintesszenciája, gyakran ’a megfelelőségükről szóló eszmecserék középpontjában állnak, a kontextus, különösen az iskolai kontextus függvényében’. Ha egy férfi szoknyát visel, azt gyakran elítélendőnek tartják, mivel férfiatlannak tekintik.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A diákok kapnak is hideget-meleget a közösségi médiában (egyesek illemről beszélnek, mások transzfób megjegyzéseket tesznek), ami egyértelműen világossá teszi, hogy az elfogadás-nem elfogadás kérdése továbbra is valós probléma.
Elfogadásra nevelés
Bár a szexualitás nálunk otthon tabutémának számított, elmondhatom, hogy a szüleim nyitottságra neveltek. Minden téren, legyen az vallás vagy faji kérdések, stb. Mindig is ránk bízták, akarunk-e valahová tartozni vagy sem, soha nem erőltettek semmit, de minden elérhető infót a rendelkezésünkre bocsátottak.
Ennek köszönhetően ma az emberek simán lelibsiznek, habár egyáltalán nem politizálok. (Szeretem, amikor jó nagy fogalmi zavarok vannak az éterben.) Szóval a lényeg, hogy a nemek tekintetében is marha nyitott vagyok és mindig is az voltam. Emlékeim szerint egy meleg pár látványa soha nem váltott ki bennem szitkozódási rohamot vagy sokkot, egyedül talán Brezsnyev csókjaira mondtam gyerekként, hogy “pfúj”.
Semmi köze ugyanis a szexualitásunknak, a nemünknek vagy nem-nemünknek (mert ilyen is van) ahhoz, hogy milyen emberek vagyunk. Talán csak annyi, hogy érzékenyebbek, fogékonyabbak és – akiket én a barátaimnak tudhatok – kedvesebbek, mint az “átlag heteró”.
Amikor a pocakomban vártam a gyermekeimet, megfordult a fejemben, hogy vajon milyenek lesznek: kedvesek, akaratosak, céltudatosak, szerények? Az persze nem, hogy esetleg LMBTQ-k, mert az nem része a mindennapi gondolkodásunknak. Pedig nem tudhatjuk biztosan, hogy akit világra hozunk, milyen nemi identitással születik. És bevallom – az a környezeti kultúra, amelyben Magyarországon felnőttem, nagyon nem kedvez a szabadabb gondolkodásnak -, amikor pár éve a kisfiam hagyta, hogy a lány unokatesói csajnak öltöztessék, nekem is összeszorult egy pillanatra a szívem. Nem azért, mert megijedtem attól, hogy esetleg meleg lehetne, hanem attól, hogy ha meg kell védenem a támadásoktól, meg tudom-e.
Most már nincs ilyen gondom, mert ha úgy alakulna, hogy bármelyikük is más gender identitású lenne, mint én, a világgal is szembe mennék értük és a társaikért. Mert mindenki ember és nem a szexualitásától függ, hogy milyen. Én nem eszerint “osztályozom” a Föld lakosságát, hanem aszerint, hogy hogyan viszonyulnak másokhoz (és a Másokhoz).
Szerencsés vagyok, mert heterónak születtem, így nem bánt senki. Ez pedig valahol nagyon szomorú tényállás. Nem vagyok homofób, nem vagyok rasszista, csak egy hülye, naiv, elfogadó ember. Lehet érte büntetni, hiszen úgyis ilyen világot élünk. Éppen ezért tartom örvendetesnek az olasz diákok kezdeményezését, akik nem félnek a támadásoktól.
Nincsenek egyedül
A monzai diákok kezdeményezéséhez már több országból is csatlakoztak. Spanyolországban még a professzorok is szoknyát húztak, hogy a homofóbia és a nemi kirekesztő normák elleni szabad véleménynyilvánítást támogassák. A Női váltó felületein is gyakran foglalkozunk az elfogadás kérdésével, mert hisszük, hogy mindenki egyelő jogokkal születik, bármilyen nemű is legyen. Erről szólt Fekete Judit cikke is A család az család rovatunkban, amelyben Bakony Alexa rendező másfél órás filmjével, a Tobi színeivel foglalkoztunk. Ez az alkotás talán az egyik legszebb filmes élmény, amelyet az elmúlt években láthattunk, és amelynek központi mondanivalója egyezik az olasz diákok véleményével:
„Mert nem is az a fontos, hogy Tobi férfiként vagy nőként akarja leélni az életét. Nem az a fontos, hogy lila vagy kék-e a haja, hogy miként definiálja magát, rúzst tesz fel vagy piercinget, hanem az elfogadás.”
Kiemelt fotó: Facebook.com/AnsaLombardia
Grafika: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
