Az adventi várakozásnak minden családban van egy forgatókönyve, amit általában az elszánt anya vagy nagymama vezényel le, és amiben a családtagoknak is akad esélye improvizálni. Nálunk minden a levélírással kezdődik. Ahogy gyerekem a hófehér lapot az asztal széléhez igazítja, gondolataiba és egy friss, játék katalógusba mélyedve alkot, én azon tűnődöm, emlékszem-e még valamire, kislánykorom karácsonyaiból?
Rettentő mélyre kell ásnom a memóriám lyukacsos kráterében évről-évre, és mindig ugyanazt az egyet találom. Nem tudom hol, és mikor veszítettem el a többit, mi okból törlődtek ki, de akárhogyan erőlködöm, mindössze egyetlen képet tudok felmutatni.
A hetvenes évek elején, frissen birtokba vett Füredi úti lakótelep egy ötödik emeleti, alig bútorozott lakásában, támlásszéken állva, színes habcsókokat aggatok egy nálam épp csak nagyobb karácsonyfára. Hullámos hajam a fenekemet éppen takaró kis pamutruhám korcáig ér, vékonyka, fehér harisnyás lábammal ágaskodom. Ennyi, semmi több. Hogy kaptam-e öltöztető babát, Pöttyös könyveket, szép új ruhát vagy harisnyát, hogy apu feljött-e szenteste, mindezt különös homály fedi.
Egyébként nem jött fel, arra emlékeznék.
Anyu persze számtalanszor elmesélte, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy. Jegyzőkönyv-szerűen ismerek minden részletet, de hová lettek az érzékszerveimbe beégett pillanatok? Talán a költözések közben veszíthettem el őket, a kiüresített, hűvös lakások falai közé rekedtek.
Ahogy a kemény héj nem ereszti könnyen a dióbelet, mert a mai énidőmet pucolással töltöm, én sem engedem el az emlékezés fonalát, muszáj ott lennie még valaminek.
Nyitott szemem mögött felrémlik, ahogyan az ötödik emeleti lakást takarítom. Szobáról-szobára haladok, ahogy anyu tanította. Becsomagoltam már a barna garbót, amit az Aranypókban vettem neki, mamának harisnyát és szappanokat. Szinte hallom, ahogy a konyhában a bejgli tésztán vitatkoznak. Húsz körül lehetek, arra gondolok, mindjárt itt lesz Imi, és akkor átbuszozunk hozzájuk a tizenhatba, ott minden más lesz, hatalmas fa és rengeteg sütemény.
– Anya, jól írtam, a Mennyországot? – szökken mellém a gyerek, aki most pont annyi, mint én voltam akkor, amikor már nem Jézuskára, de a szerelmemre vártam.
– Jól – felelem, és puszit adok a halántékára.
– Jajj, ide kell még egy felkiáltójel,– horkantja és a „köszönöm” után vastagon behúzza a függőlegest, alá kövér pöttyöt kanyarít.
– Figyelj kisfiam, a Te korodban már nem írnak se Mikulásnak, se Jézuskának levelet. – csak mondom.
– Ne aggódja anya, Anikó néni megmondta, felnőtt-gyerek vagyok.
Nem aggódom, a Szájjal és lábbal festő művészek képeslapjaival, és Jézuskának címzett halványkék borítékkal várok a postán, természetesen utóbbi nálam marad, és bekerül majd abba a régi, rojtosra hordott táskámba, amin titkos rekesz van.
Érzem ahogy olvad le rólam a kabát, kezdek türelmetlen lenni. Apró termetű, kedves arcú, idős hölgy, nyakában vastag piros sállal, úgy áll a helyiség közepén, akár egy felkiáltójel. Gyűrött szemhéja alól néz fel rám hosszan, rámosolygok, amitől megered a nyelve: „borzasztó, hogy bezárták a kispostákat, annyit kell ide utaznom…, magának is ugye?…., – itt közelebb hajol, bizalmasan letompítja a hangját,… „én úgy utálom ezt a Zelenszkijt”…. sustorogja, és mint aki épp most vallotta be, hogy a szomszédasszony lábtörlője alá sepri a szemetet, lesütött szemmel a sorszámára mered.
Feldúltan fordulok ki a postáról, hogy folytassam a pláza-túrát, egy zserbós szaloncukrot majszolok, hogy megnyugodjak. Angyalok, jászolok, jegesmedvék, aranyló-pirosló gömbök és ajándékszigetek között szlalomozok a listámmal, amin kizárólag a család kiskorú tagjai szerepelnek és persze az én egyetlenem.
Nincs tömeg, nincs hangzavar, csak „last christmas” és „I gave you my heart”, a béke és szeretet szegfűszeg illata kúszik utánam.
Szenteste a családé, mondta anyu 86-ban, nem illik máshol lenni. Reggel Imi kikisért a buszhoz, délelőtt feldíszítettem a lakkozott kisszekrényre állított alig fát, egykor megettük a húslevest, a rántott halat majonézes krumplival. A két kis csomagot mindig szaloncukor formájúra hajtogattam, a két végére fényes, arany zsinórt kötöttem. Már megint szórtad a pénzt, mondta mama, amikor átvette az övét, és fél kézzel megölelt. Anyu örült, „nem kellett volna ‘Tündikém’, – így hívott- „van annyi ruhám”, felelte, és kávét főzött, utána estig tévéztünk, én bejglit vacsoráztam.
Mindez annyira természetes volt, de a lelkem egy apró zugában már készülődött a kimondatlan fogadalom, hogy egyszer mindent másképp fogok csinálni.
Nem tudtam még, mit is jelent megteremteni a saját hagyományaimat, mert nem jobbat, nem gazdagabbat akartam, csak meghittebbet, de abban a pillanatban, ahogy gyerekem született, minden elképzelésem megtalálta a maga helyét.
– Anya, december egytől huszonháromig én csak karácsonyi zenéket hallgatok, ma jön a magyar cédé – mondja Gergő, vacsora után, mert vérprofi karácsonyista, az asztali naptárában huszonnegyedikére ’JÉZUSKA’ van beírva, nyomtatott nagybetűkkel. Ahogy ő várakozik, nem várakozik úgy senki, legalábbis nem tudok róla. Huszonkét éves autistám olyan irigylésre méltó varázsvilágot teremtett magának, amire egy kicsit mindannyian vágyunk, és ami ebben a néhány napban jó esetben megadatik nekünk.
Mi huszonharmadikán éjjel díszítünk fát születése óta, hogy még egy nappal megtoldjuk az örömpromenádot, de néhány éve, a végkimerülés határán, hajnali kettőkor döntöttem, ez volt az utolsó, a gyerek jövőre be lesz avatva. Jézuska agyonhajszolt, muszáj pihennie, magyaráztam és azóta együtt aggatjuk a csillagokat, gömböket és az iskolai kézműves bigyókat.
Geri a mai napig elbarikádozza a szobája ajtaját este tízkor, azzal az indokkal, hogy „nehogy kijöjjek és meglássam Jézuskát!”. 24-én reggel, pontban nyolckor kivágtat, és mámorosan szaggatja szét az előző este, garázsban gondosan becsomagolt dobozokat.
Én addig kanapéra felhúzott lábbal, vigyorgó hóember zoknival a lábamon, forró teát szorongatva csodálom egyetlen gyermekem átszellemült profilját, és noszogatom apát, készítse el a sokadik, tök ugyanolyan fotót, ami a mobilja képgalériájában marad örök időkre.
Szeretem a karácsonyt, minden klasszikus és általam teremtett hagyományával és kellékével együtt. Ahogyan Gergő a leveleihez, én a saját forgatókönyvemhez ragaszkodom, és ha manapság nem is lehet naiv elégedettségben ünnepelni az esztendő legszebb időszakát, akkor is érdemes törekedni rá.
Persze a túlzásoktól óvakodjunk, mint ahogyan kedvenc pszichológusom, Szendi Gábor írja „Karácsonyológia” című tanulmányában, hogy ezekben a napokban többen rokkannak meg karácsony-szindrómában, mint a világ összes autóútján egy év alatt.
Mindannyiunknak azt kívánom, hogy képesek legyünk elengedni a tökéletesség iránti kényszereinket, ne tegyük ki magunkat testi épségünket veszélyeztető konyhai kríziseknek, és tartsuk szem előtt, hogy karácsony nem a tárgyak, hanem az emberi kapcsolatok ünnepe.
Érezzük jól magunkat, várjuk és szeressük úgy ezt a néhány napot, akár a felnőtt-gyerekek!
Fotó: a szerző saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
