Kész, elég volt. Anna úgy érezte, nem bírja tovább. Hová tette az eszét, amikor három évvel ezelőtt kimondta az igent? Persze akkor még minden más volt. Csak ők ketten számítottak: Tomi, a kedves, mackós fiú, meg ő, a mindig mosolygós, kicsit szeleburdi lány. Az esküvő után az első év kész csoda volt, megérkezett a baba is, kicsi csillag, mindkettőjük szeme fénye. Később aztán sok minden elromlott. Már nem nevettek annyit, egyre több lett a szótlan este, valahogy megfakult a szeretet, helyébe lépett a “muszáj”. És ő mindenért a férfit okolta.
Párdi Petra írása
Csak állt a bőrönd mellett, a legszükségesebbeket elrakta, már csak a férje holmija volt a szekrényben.
A gyerek. Mi lesz most? Tényleg megteheti ezt vele? Inkább bele sem gondolt, de majd megszakadt a szíve.
Fázósan húzta össze magán a kabátot az óvoda előtt, és mereven ült a kormánynál, miközben a kis Orsi a hátsó ülésen csacsogott. Aztán zavartan mosolygott, amikor a nagy kék szempár csodálkozva nézett rá: – Anyu, miért nem haza megyünk?
A barátnője már várta őket, azt mondta, addig maradnak, ameddig akarnak, ő úgyis sokat utazik, legalább nem áll üresen a lakás.
A kicsi eleinte élvezte az új helyzetet, de később nyűgös lett: – Apu mikor jön?
A munkahelyén próbált úgy viselkedni, mint azelőtt, nem mondta el senkinek, mi történt, de amikor a kolléganője rákérdezett, hogy mit keresgél az apróhirdetések között, sírásra görbülő szájjal válaszolta: – Lakást.
Éjjel csak a lánya szuszogását hallotta.
Nem volt szétszórt ruha, elöl hagyott cipő, borotvahab a mosdón, tócsa a kád előtt, maradék kávé az asztalon. Nem volt kihez odabújni az ágyban, reggeli kakaó a gyereknek, dörmögő éneklés a fürdőszobában, a mindent betöltő, finom, fűszeres arcszesz illata a lakásban.
Pedig hiányzott nagyon.
A második hét végén találkoztak. Tamás csak annyit kérdezett: – Jobb így? Anna bólintott, de a szíve egyre inkább tiltakozott.
Orsival moziba, sétálni járt, sokat játszottak, de a nagy kék szem egyre szomorúbb lett. A szülei azt mondták, gondolja meg, mit tesz. Tamás pedig várt.
Egyik reggel Anna szép szál sárga rózsát talált a postaládába tűzve.
Csak egyvalaki tudta, hogy ez a kedvenc virága…
Három héten át, minden reggel ott volt a rózsa. Szinte már várta, hogy az ajtón kilépve a sárga szirmok ott virítsanak. Hízelgett neki az apró ajándék, a férfi kitartása, mégsem tett semmit, hogy viszonozza, hogy éreztesse a másikkal: talán mégsem a jó a megoldást választotta.
Aztán egyszer a virág helyett mást talált. Karikagyűrű csillogott a postaláda alján, olyan, mint az övé, csak jóval nagyobb.
Hát levette. Pedig az esküvőjük napján azt mondta, soha nem válik meg tőle, mindig hordani fogja. És most mégis.
Megijedt. Mi lesz, ha elveszíti Tamást, ha már túl késő? Hiszen nem akart ő mást, csak kis kedvességet, több szeretetet, mosolyt, ami annyira hiányzott!
Most jött csak rá, hogy ezért neki is tenni kell valamit. Nem várhat mindig a másikra. Délután összecsomagolt a barátnője lakásában, és amikor az óvodából a régi, megszokott úton indultak hazafelé, a kislány szeme újra ragyogott. Amikor becsöngettek, és Tamás ajtót nyitott, Orsi az apja nyakába ugrott, ő pedig tétován állt, mellette a bőrönd, élete legbutább döntésének emléke.
Aznap este nem sokat beszéltek.
A kicsi lány hamar elaludt – előtte végignézte minden “régi” játékát –, Anna pedig ült és szorította a férje kezét.
Lassan rájuk sötétedett. Az utcán felgyulladtak a lámpák, alig járt már autó a környéken. És amikor a Hold már bevilágított az ablakon, Anna csak akkor tudta kimondani végre: – Ne haragudj…
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
