Hogyan lesz profi magyar rádiósból látszerész Bécsben? Aki közben önszorgalomból Bécsi magyarok címmel zenés magazinműsort készít a Radio Orange-nak, hogy aztán visszatérjen a profi média világába… Bányi Kriszta, miközben Ausztriában él, a családja egy részét, a barátait Magyarországon hagyva, ragaszkodik mindannyiukhoz. Működik-e mindez, és ha igen, hogyan, milyen áron?
Hogyan indult a rádiós karriered, mennyire volt kanyargós az utad, amíg eljutottál oda, ahol most tartasz?
Teljesen véletlen kerültem a rádióhoz Szombathelyen. Abban az időben a második gyermekemmel voltam otthon, és akkortájt volt egy versmondó klubtalálkozónk. A klubot a neves szinkronszínész, Bartók László alapította, és hosszú éveken keresztül működtette a megyeszékhelyen. Aztán én a gimnázium után Budapestre költöztem, és ott optikusnak tanultam. Nem sokáig dolgoztam a szakmámba, mivel férjhez mentem és gyermekeim születtek.
Viszont közben kiderült, hogy elindult egy helyi rádió, a Rádió Szombathely, az egyik egykori „versmondó lány” ott dolgozik, és mesélt róla. Rákerestem, belehallgattam. Ugyan szakmai tapasztalatom nem volt semmi, azon kívül, hogy az egykori Juventus rádiónál dolgozott egy jó barátom, aki akkor programigazgató volt. Mivel ő azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a hangom, meg ahogy beszélek, és ha Budapesten élnék, simán felvenne hírolvasónak – ezzel elültette a bogarat a fülembe, hogy miért is ne?
Ha jól tudom nekifutottál egy próbafelvételnek.
Amikor visszahallgattuk, azonnal mondtam, hogy ezt nagyon gyorsan törölje is le, mert borzalmas! Viszont elgondolkodtam azon, hogy akkor vajon hogyan is kell híreket olvasni? Elkezdtem ezzel foglalkozni, na meg azzal is, hogy kell rádiós hírt írni, milyen elvek alapján. Így amikor jelentkeztem a rádiónál Szombathelyen, már felkészültebb voltam.
Nekik meg pont kellett az indulás után egy olyan ember, aki gyakorlatilag hobbiként, beugróként vállalna egy-egy napot hetente.
Idővel aztán már állandó munkatárs lettem, és mivel ott nem voltak leosztva a feladatok, hogy valaki csak híreket szerkeszt, valaki pedig műsorvezető, néhány hónap elteltével már ebben a szerepkörben is kipróbálhattam magamat. Időközben lett még egy rádió a városban, és áthívtak oda dolgozni, szóval azt is kipróbáltam, hogy milyen a kezdetektől benne lenni egy rádió alapításában. Összességében több mint tíz évet dolgoztam rádiósként Szombathelyen.
Mi indokolta a váltást, a rádiózás, a média világának elhagyását, beleértve az országváltást is?
Az osztrák határ közelsége miatt azért Vas megyében nem annyira kuriózum, hogy sokan kijárnak dolgozni, vagy akár ki is költöznek. Nekem ez a házasságommal megjelent az életemben, mivel a gyermekeim édesapja már a megismerkedésünkkor is Ausztriában dolgozott. Amikor összeházasodtunk és családunk lett, akkor azt is felvetette, hogy költözzünk ki.
De én akkor ellenálltam ennek az ötletnek, nem tudtam elképzelni, hogy ne Magyarországon éljek.
Aztán a lányomat, amikor hetedik osztályos volt, felkérték, hogy mondja fel egy osztrák iskola reklámját magyarul a rádióban, ami arról szólt, hogy várják a magyar gyerekeket, hogy náluk tanuljanak. Ő pedig úgy döntött, hogy ő is szeretne ebben a suliban tanulni.
Annyira kitartó volt, hogy elkezdtem utána járni a dolognak. Végül a település polgármesterével beszéltünk, aki azt mondta, hogy jöhet, csak évet kell ismételnie, hogy belejöjjön a németbe.
Így kezdődött tehát a nagy kaland, és miként folytatódott?
Ennek az lett a következménye, hogy kiköltöztünk. Korábban már másodállásban dolgoztam egy határhoz közeli településen eladóként, mindenesként egy burgenlandi magyar családi vállalkozásban. Amikor kiköltöztünk, gyakorlatilag ez lett a fő állásom, és csak egy-egy műsort készítettem a rádiónak még egy bő évig.
Az eredeti szakmám, a látszerészet nagyon távolinak tűnt, hisz már legalább húsz év eltelt anélkül, hogy abban tevékenykedtem volna, plusz ott volt a nyelvi nehézség is, főleg szakmai téren.
Egy élelmiszer üzletlánc bécsi bevásárló központjában dolgoztam közel két évig.
Nem hiszem, hogy az lett volna az életed vágya, hogy egy bevásárló központban dolgozz.
Végül mégis vettem a bátorságot, hogy látszerészként próbáljak szerencsét, elmentem egy felvételi beszélgetésre a bécsi belvárosba, a Stephansplatz szomszédságába, egy optikus üzletbe, ahol a legnagyobb meglepetésemre, minden hátráltató tényező ellenére, azonnal felvettek.
Nagyon szerettem egyébként ezt, mivel emberekkel kellett foglalkozni, beletanultam az osztrák látszerész munkába is, ami kiegészül a komputeres szemvizsgálattal is, az otthoni gyakorlattól eltérően.
Mivel a kollégák is nagyon segítőkészek voltak, illetve a magyarságom előnyt is jelentett, lévén nagyon sok magyar él Bécsben, akik jártak az üzletbe addig is, csak senki sem tudta róluk, hogy magyarok.
Nyilván nem volt alkalmuk abban a helyzetben használni az anyanyelvüket.
Amúgy ez egy érdekes dolog, mert sokszor hallom, hogy arról panaszkodnak az itt élők, dolgozók, hogy nem szabad magyarul beszélniük a munkahelyükön.
Én ezt sosem tapasztaltam, sőt nálunk kifejezetten szerették, hogy a kollégák különböző nemzetiségűek, és legalább öt különböző nyelven tudunk beszélni a vásárlókkal. De ekkor már nagyon hiányzott a rádiózás.
Beletörődtél, hogy most ez van, ezt kell szeretni?
Nem vagyok ez a típus. Elkezdtem keresgélni, hogy milyen lehetőségek vannak,
és ráakadtam az úgynevezett „Freie Radios” – vagyis a szabad rádiókra, ahová gyakorlatilag bárki jelentkezhet egy műsorötlettel, nyelvtől függetlenül, és ha megfelelt a követelményeknek, akkor kapott adásidőt, és készíthetett műsorokat.
Mivel akkoriban a legközelebbi ilyen magyar adás Linzben, a Radio Fro-ban volt, őket kerestem meg, akik a saját műsoridejükből adtak nekem egy órát hetente, ahol én Bécsi Magyarok címmel kezdtem el egyfajta zenés, magazinműsort készíteni a fővárosban élő magyarokkal. Idővel aztán áthoztam ezt az adásomat a Bécsben működő Radio Orange-hoz.
Hogyan lett mindebből profi rádiózás?
Mintegy másfél év után egyszer csak kaptam egy megkeresést az ORF Burgenland magyar szerkesztőségétől, hogy nem lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk, és velük együtt folytatni gyakorlatilag ugyanazt, amit addig hobbiként, a szabadidőmben csináltam. El sem akartam hinni, hogy ez lehetséges, de persze nagyon boldog voltam, és bár fájó szívvel, de ismét búcsút mondtam a látszerészetnek.
Ebből valójában megmaradt a szemüvegek iránti vonzódásom, ami a nőknél mondjuk olyan, mint a cipők, vagy táskák iránti „szerelem”, nekem ebből van jó pár.
Ez a helyzet nyilván befolyásolja a családi életedet, a baráti kapcsolataidat, a hétköznapjaidat, amikor szabad vagy, és éppen nem dolgozol.
Időközben a gyermekeim persze felnőttek, a fiam a mai napig Bécsben él és dolgozik. Ő még Szombathelyen érettségizett média szakon, két évig élt Angliában, és utána Bécsben végzett fotográfusként és webdesignerként. A lányom az érettségi után-alatt elvégzett egy körömdizájner és pedikűrös képzést, és egy ideig ő is Bécsben élt, aztán a szerelem és a házasság visszavitte Magyarországra, és most Budapesten dolgozik a saját vállalkozásában.
Én másfél éve a munkám miatt elköltöztem Bécsből Bécsújhely (Wiener Neustadt) mellé, hisz a munkahelyem Kismartonban (Eisenstadt) van, és miután a pandémia végét követően a homeoffice mára már fele-fele arányra módosult, így ez jóval kisebb távolság, mintha Bécsből kellene bejárnom dolgozni.
Utazni ezek szerint mégis csak utazol eleget.
Azért még mindig közel vagyok Bécshez, illetve Magyarországhoz is.
Azt szoktam mondani, hogy ugyanúgy negyvenöt perc alatt elérem a családomat – anyukámat és nővéremet, akik Kőszegen élnek –, mint a fiamat Bécsben.
Egyedül a lányom lakik egy kicsit messzebb, de az sem leküzdhetetlen távolság, hisz vonattal Sopronból két és fél órán belül Budapesten vagyok.
Mivel foglalkozol pontosan most az ORF-nél, mi a feladatod?
A munkánk nagyon speciális, ha a szigorúan vett újságírást vesszük alapul. Az úgynevezett népcsoport-szerkesztőségeknek a feladata az ORF-n belül, hogy az Ausztriában élő, őshonos népcsoportoknak, amelyek közé tartoznak a magyarok mellett a horvát, a szlovén, a cseh, a szlovák és a roma népcsoportok – törvényileg biztosított, hogy a saját nyelvükön legyen lehetőségük informálódni az őket érintő hírekről, eseményekről, – röviden mindenről, ami hozzájuk kapcsolódik.
Ezt a feladatot látjuk el a szerkesztőségben, ahol minden nap van a Rádió Burgenland adásában egy negyedórás hírmagazin, minden héten van egy közel egy órás zenés magazinműsor, és egy húsz perces portréműsorunk is.
A rádiózáson kívül más műfajokban is meg tudod magadat mutatni?
A hírek írásos formában is megtalálhatóak a honlapunkon, és kéthavonta készítünk magyar nyelvű televíziós adásokat is. Tavaly szeptembertől pedig bővült a népcsoporti adások kínálata egy hatnyelvű televíziós műsorral, amely minden második héten jelentkezik. Mivel a magyar szerkesztőség amúgy nem túl nagy, négy állandó és egy külsős munkatárs dolgozik, ráadásul senki sem teljes munkaidőben, így van dolgunk bőven.
De ez egyébként nagyon jó, mert rendkívül sokrétű, színes a feladat, amit el kell látnunk. Sokat utazunk is, hisz igyekszünk eljutni a különböző rendezvényekre, nem csak Burgenlandban, hanem Bécsben is, és alkalomszerűen az ország más részeibe is.
Mi a munkád során szerzett legérdekesebb tapasztalatod?
Nagyon izgalmas újabb és újabb magyar egyesületeket, csoportokat és akár azon belül magánembereket is megismerni,
és megtudni, hogy ki miért és honnan jött ide élni, dolgozni, mi a motivációja, és miért tartja fontosnak azt is, hogy itt élő magyarként továbbra is őrizze az identitását.
Nagyon sok magyar művész él egyébként Ausztriában, sok nagyon tehetséges embert ismerhettem meg ez alatt pár év alatt is, amióta ismét rádiós újságíróként dolgozom.
Mennyire tekinted véglegesnek az osztrák életedet, beleértve a munkádat is?
Én nagyon szeretném, ha ez a munka lenne számomra az, amiből aztán majd nyugdíjba megyek. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ez a hivatásom, amiért fizetést kapok, de a szenvedélyem, a hobbim is. Ez a munka pontosan azt a lehetőséget adja meg, hogy nagyon sok területen lehet ismereteket szerezni, belelátni „kulisszatitkokba”, aztán jön egy másik nap, ami hoz egy másik feladatot.
Ráadásul amiatt, hogy kevesen vagyunk, a cikkek írása, a rádiós adások elkészítése, és a televíziós forgatások is a feladatunk, és ez rendkívül szerteágazó munka. Nem tudok nem lelkendezve mesélni erről, mert tényleg nagyon közel áll hozzám mindez.
Fotó: Bányi Kriszta
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
