A háború elől menekült egykor Magyarországra, még mosogatólánynak sem vették fel, mára fotós karriert épített Andelka Savovic, aki ma is folyamatos útkeresésben van.
Szabadkáról menekült Magyarországra lázadó kamaszként Andelka Savovic 22 évvel ezelőtt, amikor a NATO légicsapást intézett az akkori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen. A 78 napig tartó, közel kétezer halálos áldozatot követelő bombázások idején Andelka mindössze húszéves volt.
Szerencsére nem ismeretlen közegbe érkezett, hiszen békéscsabai származású édesanyja rokonaihoz gyakran jártak haza, s rokonok karolták fel menekültként is, amikor Szegedre érkezett, hogy éppen csak leérettségizve új életet kezdjen.
Andelka bevallja, nemcsak a háború elől menekült, hanem lázadó kamaszként a saját élete elől is.
– A szüleim éppen akkor váltak el, én meg mélyen benne voltam a lázadó kamaszkorban, nagyjából utáltam mindenkit…
Ma is emlékszik arra a napra, amikor a család eldöntötte, hogy hagyja el a családi otthont.
– A fülemben van az első sziréna hangja, korábban csak filmen hallottam ilyet… Emlékszem a bizonytalanságra, fogalmam sem volt, milyen jövő vár rám itt.
Akkor még nem sejtette, hogy hét évbe telik megszerezni a magyar állampolgárságot, és magyar papírok híján évekig nem dolgozhat…
– Édesanyámnak, amikor Szerbiába költözött, le kellett mondania a magyar állampolgárságáról, szerencsétlen módon pont akkor, mire megszülettem, így az nekem nem járt automatikusan. A dédszülőkig visszamenőleg bizonyítanom kellett a származásomat, míg végre egy hosszas procedúra után megkaptam az állampolgárságot, amihez még a magyar alkotmányból és történelemből is vizsgáznom kellett.
Addig azonban nem sok lehetőségem volt legálisan dolgozni, menekültként, magyar iratok híján senki nem akart nekem munkát adni, bajlódni a papírmunkával. Volt, hogy még mosogatólánynak sem vettek fel, miközben az állampolgárságnak feltétele volt a folyamatos munkaviszony…
Öt évet húzott le egy csavarboltban
Jobb híján butikokban, cipőboltban vállalt alkalmi munkákat az évek során, közben autodidakta módon fotózni tanult, ami még otthon, Szabadkán lett a szenvedélye.
Élete nagy szerencséjének tartja, hogy megismerte Falus Kriszta fotóst, aki maga mellé vette asszisztensnek, s a közös munka olyan jól sikerült, hogy nemcsak munkatársak, hanem barátok is lettek.
– Tanfolyamokat, workshopokat végeztem, nem akartam egy helyben toporogni. Tanultam mindenkitől, akitől csak lehetett. Főleg a fotózás technikai részével, az utómunkával küzdöttem meg, mert az kevésbé érdekel, de tudom, hogy nem lehet kihagyni, folyamatosan fejlődni kell. Krisztával a barátságunk és a munkakapcsolatunk a mai napig tart, most is vannak közös munkáink, nagyon hálás vagyok, hogy ilyen mentorra találtam – mondja a fotós.
Az áhított magyar állampolgárság aztán megnyitotta a kapukat előtte, igaz, szabadúszó fotósként meg kellett szoknia, hogy állandóan „futni kell a munka után”.
– Mindig ragaszkodtam hozzá, hogy legyen egy biztos munkám a fotózás mellett, így éreztem magam biztonságban. Öt évig dolgoztam például egy csavarboltban, írtam egy extrémsport magazinnak, elvállaltam mindent, ami adódott.
„Nem működöm jól nagy nyomás alatt”
Közben a szerelem is rátalált, pontosabban végigkísérte az egész magyarországi életét. A férjét még abban az underground társaságban ismerte meg, ahova kamaszlányként csapódott.
– A szegedi deszkások közül jó páran átjártak Szabadkára, én pedig akkoriban teljesen talajvesztett voltam, úgy éreztem, se apám, se anyám, se hazám… Kellett, hogy valahova tartozzak – vallja.
Későbbi férjével egy punkkoncert hozta össze, a házasságból egy ikerpár, Nina és Milán született, akik egészen a közelmúltig lekötötték Andelka szinte minden idejét és energiáját.
Ahogy az összecsiszolódás is munkamániás férjével.
– A férjem bírja a nyomást és jól kezeli a stresszt, én meg éppen ellenkezőleg, szeretném minél inkább kiiktatni az életemből.
Én nem működöm jól nagy nyomás alatt, ezért is tervezem meg minden munkámat nagyon alaposan. Igyekszem mindenre felkészülni, nem szeretem a váratlan helyzeteket.
Mindig szakítok például időt arra, hogy fotózás előtt egy kicsit megismerjem az alanyomat.
Persze így is előfordul, hogy improvizálnom kell, és nem mindig lesz meg az a kép, amit elképzeltem, de nekem fontos, hogy meglegyen az irány, ami mentén haladhatok, nekem ez biztonságot nyújt – magyarázza.
Változó szereposztás
Andelka életében most az újratervezésé a főszerep, a hosszú, gyerekneveléssel telt évek után ugyanis újult erővel kezd a karrierje újjáépítésébe.
Ehhez nemcsak saját magával kell megküzdenie, de a most 14 éves ikrei és a férje is új helyzet elé került, a családja ugyanis megszokta a kényelmes hátországot, amit főállású édesanyaként biztosított nekik.
– Mindegyikünknek szokni és gyakorolni kell ezt az új helyzetet, a szereposztás változni fog, de majd beleszokunk.
A gyerekek például megszokták, hogy egész nap fuvarozom őket, mostantól önállóbbnak kell lenniük, de azt szeretném, ha látnák, hogy a szüleik örömmel, szenvedéllyel dolgoznak – mondja.
Andelka életében a fotózás eddig inkább egy hobbi, egy erős, de „mellékes” szenvedély volt – bevallása szerint a gyerekek mellett nem is fért volna bele másként -, de hosszú évek után a szenvedély teret követel magának.
– Talán a korral jár, hogy a negyvenet átlépve az ember elkezdeni keresni önmagát: mi a feladatom? Ki vagyok én? Mit kezdjek magammal?
Érzem, hogy még újrakezdhetem, szeretnék új lendülettel nekivágni a világnak, s ki tudja, még az is lehet, hogy megváltom! – elmélkedik Andelka.
Menekülés az álomvilágba
– A fotózás számomra menekülés egy álomvilágba, mindig is az volt. Más anyuka kozmetikushoz szökött el a gyerekek mellől feltöltődni, én a fényképezőgépem mögé.
Ez végre csak rólam szól; mint amikor egy kislány játék közben elképzel magának egy világot, amiben ő a királylány.
Ebben a világban én szabom meg a szabályokat és nincsenek határok.
Amikor fotózom, megszűnik a külvilág, csak én vagyok és az alanyom. Kicsit olyan, mintha meditálnék – próbálja megfogalmazni Andelka, mit jelent neki az immár főállássá előlépett fotózás.
A műfaj szinte mindegy, szándékosan nem szakosodik, nem szeretné kategóriákba szorítani és esküvői vagy divatfotósként definiálni magát.
– Ezt a szabadságot meg akarom hagyni magamnak”, mondja, s ha kell, egy tárgyfotózással is örömmel tölt el napokat. Újabban az útifotózás hozza izgalomba, fotóriporterként bolyongani egy idegen városban.
– Nagyon jó érzés elérni, hogy ha valaki leül és megnézi a fotóimat, át tudom adni az adott város hangulatát, szellemiségét – mondja Andelka.
Az újra megtalált álomszakma és az újratervezett karrier új célokat hozott. Szigorúan rövid távra, a háború ugyanis saját bevallása szerint megtanította Andelkát arra, hogy ne tervezzen túlságosan előre.
– Nem akarok csalódni, inkább rövid távú célokat tűzök ki magam elé; azoknál lehet, hogy kisebb az öröm, de sok van belőle.
Most az a legfontosabb, hogy visszakerüljek a fotós körökbe, megismerjek új embereket, kövessem a trendeket.
Örök harc, hogy saját magamnak bizonyítsam, hogy jó fotós vagyok – beszél a terveiről Andelka.
Azért elárulja, mégiscsak van egy nagy álma: kiadni egy saját, tematikus fotós albumot.
– Digitális világ ide vagy oda, én imádom lapozgatni az albumokat, és tudom, hogy vannak még ilyen emberek!
Fotó: Andelka Savovic
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
