Nehéz egy kezemen megszámolni, hányszor hallottam, hogy rózsaszínben szemlélem a világot, és jobb lenne, ha egy kicsit több realitást vinnék a látásmódomba. Hogy a derű, a könnyedség, és a „félig tele pohár” gondolkodás miért ütné ki törvényszerűen a realitásérzékemet, azt nem értem. Azt viszont nagyon is, hogy miért öltözik minden májusban rózsaszín ruhába Sanary, a tavalyi, dél-francia otthonom szomszédos városkája. Ha a híres, provence-i rozékra tippeltél, forró nyomon jársz.
Idén májusban ismét megrendezték a Francia Riviéra egyik legkedveltebb boros eseményét, a Just’Rosé fesztivált. Lázban égett a város (és a helyiekkel együtt én is), hiszen az elmúlt egy-két évben legfeljebb szűk körben, otthoni verzióban ünnepelhették a legfinomabb helyi borokat, a koronavírus-járvány ugyanis keresztbe húzta a szervezők számításait.
A nyolcadik alkalommal tető alá hozott esemény minden várakozást felülmúlt: 72 pincészet kínált, kóstoltatott, mesélt. A gurulós, frissítő rozék pohárba bújtatták, mennyi mindent adhat a régió, ha a kötelező körökön túl is figyelünk rá – elhagyjuk a járt utat a járatlanért.
A legtöbben ugyanis nehezen lépik át Nizza-Cannes-Saint-Tropez bűvkörét, pedig könnyen lehet, hogy a piciny falvak és városkák több útravalót adnak a dél-francia kultúra és gasztronómia legizgalmasabb szegleteiből.
Amit már az első bonjour-nál tudtam
A rozé borok iránti rajongásomon túl számtalan más okom volt, hogy májusban, egy kis időre visszatérjek a környékre. Ahogy egy korábbi cikkemben is meséltem, 2022. augusztus 31-én ért véget az eddigi legnagyobb kalandom, a francia fél év, ami milliónyi maradandó momentummal gazdagította az életemet. A legutóbbi, decemberi látogatásom óta ismét őrülten hiányoztak a barátaim, a tenger, az ízek, illatok és színek. A Just’Rosé fesztiválnál pedig keresve sem lehet jobb időpontot találni az utazáshoz.
Lehet-e honvágyam egy olyan hely iránt, ahol fél évet töltöttem? – ez a kérdés foglalkoztatott folyton vissza-visszatérve a rozéfesztivál előtti hónapokban.
Aztán ahogy landolt a gép Marseille-ben, ahogy vettem egy mély levegőt a reptérről kiérve, majd ahogy kimondtam az első bonjour-t a buszjegy-értékesítő férfinak – tudtam, hogy tényleg honvágyam volt, hiszen nyaralós hangulat helyett a hazaérkezés szellője varázsolt rám libabőrt.
Korlátlan kóstolás, amiről még jegyzetet is írhatunk
A hazaérkezés érzése akkor vált végképp biztossá, amikor Sanary belvárosában megpillantottam a barátaimat. Értük bármikor átszelném ezt az 1400 kilométert, az már csak hab a tortán, amikor tengernyi rozéval ismerkedhetünk napokon át.
A fesztivál mottója (Édith Piaf után szabadon): „voir la vie en rose”, vagyis rózsaszínben látni a világot. Talán ennél találóbb jelmondat nem is létezhetne, hiszen erre a három napra az egész város rózsaszínbe öltözik, és ciklámen tengerillat kering a kikötőn túlra is.
A dekoráción és a dresszkódon túl persze magát a témát, a rozé borokat is jelöli.
Érdekesség, hogy itt – a hazai borfesztiválokkal ellentétben – nem decinként vásárolunk a pincészetek kínálatából. Adott egy háromnapos belépő (online 13, személyesen vásárolva 15 euróért), amit érkezéskor karszalagra, kóstolópohárra, információs füzetre és tollra váltanak.
Utóbbit nem azért mesélem el, mert grafomán vagyok, hanem azért, mert fontos része a fesztiválnak, hogy az adott pincészethez, birtokhoz egy-két gondolatot feljegyezzünk a kapott füzetbe, hogy a későbbi családi, baráti vagy üzleti események előtt képben legyünk, hogy kitől mit szeretnénk vásárolni.
Ízeken túl titkokat, történeteket is töltöttek
A rózsaszínnel gravírozott kóstolópohárba mindenhol kortynyi bort töltenek (akár egymás után mindegyik választékból, legyen szó más-más évjáratról vagy fajtáról), és csak rajtunk múlik, hogy a 72 pincészetből mennyit tudunk végigjárni.
A kóstolás jóval többről szól, mint a régió rozémennyországának felfedezéséről – a borászok mosolyogva osztják meg pincészetük kulisszatitkait, történeteit, és az eljárásaikban rejlő, egyedi részleteket.
Vissza-visszatérő motívum, amikor egy szőlőbirtok generációról generációra száll, és a borkészítést a hagyományok és az újító gondolatok ölelésében művelik. A legendákat és a kóstolás élményét is áthatotta mindaz, ami a provence-i ültetvényekre is oly kedvező hatással bír: csak úgy fürdőztünk a napfényben!
Mégsincs minden kőbe vésve
A szívemet és a D-vitamin raktáramat újratöltve érkeztem haza, és olyan felvillanyozva meséltem másoknak a májusi élményekről, hogy sorra érkezett a kérdés: mi tart vissza, miért nem költözöl vissza? A válasz pedig: talán vissza fogok, de nem sietek sehová.
Korábban sok-sok téma mentén nehezedett a vállamra a nyomás, hogy szélsebesen kell haladni és döntéseket hozni a társadalom által „nagybetűsnek” titulált kérdésekben, és éppen ez tartott vissza rengeteg helyzetben.
Mintha kőbe lett volna vésve, hogy 30 éves koromig mennyi mindent meg „kell” valósítani, aztán rádöbbentem, hogy ez nem egy kő, jóval inkább egy puha, formázható anyag, amibe zömében akkor és azt írok, amikor és amit szeretnék. Akár néha rózsaszínnel, ha épp úgy esik jól.
Fotók: Ihász Nóra
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
