Idén, év elejétől tartok önismereti csoportokat. Mondhatni, még kezdőnek számítok. Az élmény viszont már most tömény, a hangulat, a történetek, a meglátások, amelyeket a csoporttagok megosztanak velem, a szívemig érnek. Jó értelemben is. És szaggatóan is.
Alapgondolat, amolyan társadalmi (?) kinyilatkoztatás, hogy a gyerek a minden. Övé a szeretetünk, érte teszünk mindent, ő az élet értelme.
Lehet. Már akinek.
Ellenpélda van, bőven. Sőt, talán ebből van több. És persze abból is, hogy a gyereknevelés nem sétagalopp. Semmilyen szinten.
Mégis, olyan könnyű a körvonalazódó nehézségeket azzal elintézni, csírájában elfojtani, hogy „ő a minden, a gyerek az élet értelme”.
Ehhez képest, felnőtt emberek, leginkább nők – mert ők jönnek elsősorban a csoportokba – élményei, emlékei, előhozott traumái, apró elszólásai mögött ott tornyosul a szülőpáros, és nagyon sokszor az ANYA, aki nem törődött velük.
Aki bántotta, érvénytelenítette, elhanyagolta. Aki visszafogta, gátolta, lekicsinyelte, aki versengett velük. Aki nem szerette a gyerekét.
Erre a többség úgy negyven – ötven éves kora között kezd ráébredni. Ekkor általában már mögöttük van valamilyen segítővel való konzultáció, csoportban való részvétel. Ahol felkapcsolnak a lámpák és a reflektor egy valakire – vagy valakikre – világít: arra, aki mellett az illető felnőtt. Nem, akik felnevelték. Mert nem nevelték. Ő csak ott volt, sokszor teherként, nyűgként, feladatként. Amit tökéletesen érzett is.
Így lett belőle önbizalomhiányos, önmagát semmire nem tartó, visszahúzódó – vagy, pont hogy akaratos, túlságosan határozott, a lágyságot elvető – bár titokban, legbelül arra vágyó – nő.
A csendes, akartgyengéből ilyen anya is lesz, aki ezt adja tovább. És folytatódik minden.
A határozott, a világra daccal, makacssággal néző nőtől pedig a legtöbben elfordulnak, mert nem nőies, mert túl kemény, mert nem lehet uralni. Ő pedig ezt adja tovább. Hogy légy kemény, mert senkitől nem várhatod, hogy érted bármit is megtegyen. És folytatódik minden…
Az egyik csoporttag, a folyamat végén azt mondta, ez felháborító.
Mert az élete fele eltelt, és most, ötven évesen, három év terápia után lát rá arra, hogy miben élt, hogyan élt, miért választott olyan párt, aki ott folytatta a nyomorgatást, ahol az anyja abbahagyta. És persze, idővel nemet mondott, most, lassan összerakja magát a romjaiból.
Ami történt, elfelejteni soha nem tudja, a sötétségben eltöltött éveket senki nem hozza vissza. Most azon van, hogy helyre jöjjön, és ha jól alakul, lesz még néhány éve az öregkor előtt.
De ez igazságtalan. Hogy a kínlódás után azzal tölti az idejét, arra fordítja az energiáját, a pénzét, hogy amit a szülei tönkretettek, az életét, a lelkét, a bizalmát – abból még lehessen valami. Hogy ő még lehessen valaki. Az, aki egy szerető családdal lehetett volna.
Magáért is jár terápiára, csoportba.
De a gyerekéért is. Mert már látja, milyen kárt okoz az a szülő, aki nem szülő.
És ez az, amit meg akar törni. Hogy ne folytatódhasson tovább a zsarnokság, az elhanyagolás.
Talán van esély, hogy a következő generációk ne sérüljenek ennyire.
De csak azoknak a gyerekeknek, ahol az anya, az apa felismeri, hogy ahonnan jött, az rossz volt, hogy olyan senkivel nem szabadna, hogy megtörténjen.
Nekik van esélyük, hogy ne csak ötven, hatvan éves korukban kezdjenek el élni.
Mert igen, a gyerek egy csoda.
De a szülő a minden.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
