Felébredek, elalszom. Felébredek. Ülök a buszon, párás az idő, csúnya arcát mutatja a november. Nézek ki az ablakon és egyszer csak meglátom a járdán caplatni nagyanyámat. Megy át a szomszéd faluba vásárolni beteg nagybátyámnak. Náluk, a kis faluban már nincs bolt. Vagyis van, de egy héten csak kétszer, kedden és pénteken nyit ki. És piszok drága.
Tóth-Zsiga Borbála írása.
Van még a mobil boltos, de annak meg nagyon rossz a kínálata. Konzervek, üdítők és pult alól a tömény. Meg jön a csilingelős autó, de annak az árát sem Mama nyugdíjához szabták.
Inkább átgyalogol a szomszéd faluba. Csak két kilométer oda. Biztos, hogy ő az. Ugyanazokat a szürke és barna ruhákat viseli, mint mindig, pontosan nem tudnám leírni, mert sose figyeltem még meg tüzetesen.
Nehezen jár, sántít és imbolyog. Nem tudom, mi baja a lábának, de már egy ideje orvoshoz jár vele. A doktor nénihez, ahogy ő hivatkozik a körzeti orvosra. Olyan kicsinek tűnik az alakja, akár egy gyereké.
Felkászálódom a buszon kényelmes helyemről és megkérem a sofőrt, aki gyerekkoromban osztálytársam volt, de most már a nevét se tudom, hogy álljon meg. Megáll. Leszállok és pár lépéssel be is érem Mamát.
Helló, Mama – köszöntöm. Helló, mondja, ő is használja ezt a köszönést, bár idegenül hangzik a szájából. A hangja ideges és gyorsan, szuszogva veszi a levegőt. Kifáradt a gyaloglástól, még annál is fáradtabb, mint lenni szokott.
Ha megkértél volna, eljövök érted kocsival és elviszlek bevásárolni, korholom. Vagy hozok neked, ami kell. Nem kérlek meg, hagyjál már. Minek kérjelek meg? Menjél fel Pestre és csináld a dolgodat.
Neked nem volt itt jó, elmentél innen. De jó is, hogy elmentél, jobb dolgod van neked ott.
Az a színes szatyor van nála, mint mindig, csíkos, műanyag. Régi darab, el van koszolódva, nem mossa sose. Abban lehet kopott, lapos pénztárcája is, mert más táska nincs nála. Elállom az útját, két kezemmel megfogom a vállát, úgy állítom meg.
Na, Mama, maradj itt, ülj le a padra. Oda, ni, a buszmegállóba. Én meg hazaugrom a kocsiért és rögtön jövök. Megemelt hangon szól rám – Jól van, na! – de végül csak leül, nagy jajgatás közepette.
Régi rossz cipője kikötve, bokája feldagadva. Fájhat neki. Kabátja nyitva. Térülök-fordulok, és amikor visszaérek a kocsival, messziről látom, hogy álla alatt megkötött kendője csúcsát pödörgeti idegesen.
Egyre az ujja köré csavarja. Besegítem a kocsiba, az anyósülésre. Miután elindulunk, észreveszem, hogy nem kötötte be magát. A kocsi mégsem jelez pittyegéssel, de mindegy, ráhagyom, örülök, hogy beült. Nem megyünk messzire. Míg odaérünk a szomszéd falu kisboltjába, felidéz egy régi emléket.
Legutóbb akkor ültem melletted a kocsiban, amikor elvittél szavazni. Nagyon győzködtél, hogy menjünk, de végül nem mentem be, emlékszel? Sokan voltak, és ott volt a Julis, azzal én nem állok szóba, meg a sok ingyenélő sorakozott ott, na.
Nekem nem lesz jobb attól, hogy szavazok. Én szegény vagyok és az is maradok. De te nagyon mérges voltál.
Emlékszem, igen, hogyne emlékeznék.
A nagyanyám Izaura felszabadítására majdnem adott pénzt, pedig azt se tudta, miből fog tápot venni a tyúkoknak másnap, de a szavazás fontosságáról hiába magyaráztam neki.
Míg elmélkedem, át is érünk a másik faluba, aminek a boltja egy nagyon régi üzlet, nem olyan, mint a nagyvárosiak.
A padlólap ezeréves, a kenyeret is pultból adják, egy fő a személyzet, ő szeleteli a párizsit, ő adja a vodkát és ő üti be a tételeket a kasszába. Nap végén ő takarít. A kínálat a kis falvak pénzéhez van szabva, egészségtelen, egysíkú.
Ezeknek az embereknek sokba kerül a nélkülözés.
Fordulnék ki rögtön, de itt van minden, ami kell, így bevásárolunk. Javaslom, hogy menjünk át a gyógyszertárba is. Elhatározom, hogy veszek neki valamit a lábára. Nem kell semmi, mondja, de én hajthatatlan vagyok. Maradj itt, addig pihenj csak kint.
Mint régen, amikor kijöttél velünk Bécsbe, hogy legyen elég valutánk. De akkor én is a kocsiban maradtam veled, anyám és apám ment be az üzletekbe.
Drágák a gyógyszerek, gyakrabban kellene felajánlani, hogy veszek neki, gondolom bent a patikában. Minden drága. Legutóbb vitamint vettem neki karácsonyra. Mekkora idióta vagyok.
A gyógyszertár mellett terpeszkedik a diszkontmulti óriás tömbje, hirtelen eldöntöm, hogy oda bizony beviszem. Gyere, Mama, csak most az egyszer szállj ki, olyan csoda dolgokat fogsz látni. Toastkenyeret, avokádót, előre csomagolt croissant-t és friss tengeri halat. Kell a fenének, löki oda.
Igazad van, nem olyan az, mint amikor Papa horgászott a sóderbányában, vetem fel, mire felcsattan, de rögtön utána kuncogva nevet: hagyjad nagyapádat, jólány, ne hozd fel itt nekem.
Mennyi pénzed van neked, hogy itt vesztegeted? De aztán te keresel jól vagy a férjed pénzét költöd? Én megmondtam, nem is kell neked férj, de nem hallgattál rám. No. Melyik? Mi a helyzet?
Biztosítom, hogy a saját pénzemet költöm. Úgy kell azt, mondja. Na, akkor bemehetünk.
Az jó, ha az embernek van saját pénze és nem szegény, mint a templom egere.
Nekem kocsis volt az apám, cseléd az anyám, tudod te, mi az! Az uraság azt kiabálta egyszer az apámnak, hogy lelövi, mint egy kutyát, mert az megijesztette a lovát. Ilyen élet volt régen.
Megkérdezem tőle, hallott-e a transzgenerációs traumákról. A rádióban? Ott nem beszélnek ilyeneket.
Hogy a traumák öröklődnek a családban szülőről gyerekre és aztán gyerekről unokára? Nem, fiam, én csak nótákat szoktam hallgatni, meg rádiókabarét.
Elmondom neki az elméletet, nem érti, mi ezen az elmélet. Ez valóságos, de azért úgy képzeld el, hogy te is traumatizálsz valakit, gyerekem. Valahogy. Téma lezárva, hagyjad.
De azt már csak megnézzük, lehet-e kapni ágyneműt is, málnaszörpöt meg otthonkát ebben a csodaboltban, ahol szerinted minden van.
Mama úgy megiramodik kiszállás után át a parkolón, mint a csík. Nem hiszek a szememnek, előttem jár kicsivel. Mintha húsz évet fiatalodott volna. Amikor odaérünk a bejárathoz, megtorpan és keresi az ajtó fogantyúját, de az nincs neki, amin meglepődik én pedig azon, hogy az ajtó nem nyílik ki magától.
– Téged nem érzékel ez a fotocellás ajtó, Mama.
– Hát, mert velem még nem találkozott – mondja, és erősen nevet. Úgy, mint gyerekkoromban, amikor mondtam nagyapámról neki valami vicceset. Nevetünk már mind a ketten, nagyon nevetünk.
– Vegyünk meggylevet, Mama? Tudod, amit a kórházba vittem be neked, mielőtt meghaltál. Azt mondtad, finom.
Kép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
