Orcsik Nikolettet egy szerelem vitte Hollandiába, és 10 év után a honvágy hozta haza. Bár a hazaköltözés nem volt egyszerű, és az elmúlt két évben itthon sok nehézséggel kellett megküzdeniük, már jól érzik magukat. A szívük azonban Nikolett szerint most már kétlaki marad örökké – egy kicsit magyar és egy kicsit holland.
– Miért éppen Hollandia? – tettük fel a kérdést Nikinek.
– A férjem, aki akkor még csak a barátom volt, 18 évesen ment ki az apukájával. Néhány év után hazajött, hogy itthon csinálja meg a jogosítványát. Mi ekkor találkoztunk, elkezdtünk randizgatni és komolyra fordult a kapcsolatunk. Megpróbáltunk itthon boldogulni. Nekem jó állásom és egy tehermentes kis garzon lakásom volt, amit szüleim válása után kaptam, viszont a párom nem igazán találta a helyét, így választanom kellett:
itthon maradok és szakítunk, vagy vele megyek és megpróbáljuk Hollandiában az életet.
Hollandia mellett döntöttem. 24 éves voltam akkor, szó szerint anyukám mellől repültem ki a nagybetűs életbe, és egyből egy idegen közegbe. – mondja Niki a kezdeteket.
– Az elején minden olyan volt, mint egy nyaralás. Volt egy kis megtakarításunk, abból megvettünk majdnem mindent, ami a hétköznapi élethez kellett. Sikerült egy aranyos kis albérletet találnunk, azt csinosítgattam.
Majd mikor egyre jobban fogyott a pénz és csak a párom dolgozott, nekem is el kellett kezdenem munkát keresni. Szerencsére mielőtt kiköltöztem, megszereztem én is a jogosítványt, ez szinte létszükséglet volt ott, mert Hollandiában jogosítvány nélkül nagyon nehéz munkába járni. Főleg Zeelandon.
Nehézséget okozott, hogy bár friss diplomásként mentem ki, a nyelvet nem beszéltem, a németem pedig kevésnek bizonyult. – sorolja Niki.
A hollandok nem is nagyon szeretnek németül megszólalni, ennek történelmi háttere van, így nem volt egyszerű a munkakeresés. Nikinek végül kinti magyarok segítettek. Az állásinterjúkon azonban már magára volt utalva, elkezdett hát gyorsan hollandul tanulni skype-on. Végül szobalányként sikerült elhelyezkednie.
– Az első 2-2,5 év nagyon nehéz volt. A fizikai munka, az, hogy amikor a párom szabadnapos volt, nekem szinte mindig dolgoznom kellett, a nyelvtanulás, barátok, szülők hiánya és az, hogy mindezek miatt a párommal voltak súrlódások, mind nehezítették a beilleszkedést – mutat rá Niki.
– Viszont szépen lassan kezdtem megtalálni a helyem. Egyre jobban ment a nyelv, sikerült barátokat találni, a hollandok egyre jobban elfogadtak, a fizetésből jól éltünk. Tudtunk utazni, autót venni, így az, hogy szobalány vagyok magyar diplomásként, nem igazán érdekelt.
A munka az munka, főleg ha megfizetik. – avat be Niki.
4 év után sikerült megvenniük a házukat (hitel segítségével), ami Niki elmondása szerint egy aranyos kis sorház volt.
– Az alapjai teljesen rendben voltak, de sokat dolgoztunk rajta, mindent mi csináltunk a két kezünkkel. A mai napig nagyon büszke vagyok magunkra, hogy ez sikerült 30 éves korunk előtt. – mondja.
– Mi úgy mentünk ki, hogy maximálisan be akartunk illeszkedni, felvenni a kinti fonalat, de közben nem akartuk elfelejteni honnan jöttünk, és kik vagyunk.
Minden, az ország adta lehetőséget ki akartunk használni, fejlődni, tapasztalni, gyarapodni szerettünk volna. A következő 5-6 év csodálatos volt, sikerült recepciós pozícióig eljutnom, egy szuper csapat tagja lehettem. Már voltak szabad ünnepek-hétvégék, amikor utaztunk, kirándultunk, a házat csinosítgattuk, vagy csak lementünk a tengerpartra borozgatni.
Szabadok voltunk, boldogok és felhőtlen életet élhettünk. – monda Niki.
Újra Magyarországon
– Ennek ellenére hazajöttetek. Miért?
– A COVID a nyugatra is hatással volt. Szerencsére mi nem sokat éreztünk belőle. Párom az építőiparban dolgozott, mint vállalkozó, én a vendéglátásban, de mind a ketten meg tudtuk tartani a munkánkat.
Azt azonban mi is éreztük, hogy valami változik. A fizetésem 10 év alatt ugyanannyi maradt, a páromnak a vállalkozása után elég sok adót kellett befizetnie: a lakáshitel, a rezsi, a benzin árak, a betegbiztosítás, a két autó elég sokat elvittek.
Bár még nem volt gyermekünk, a kiadások nagyon magasak voltak. A lakásárak hirtelen duplájára emelkedtek.
Ekkor kérdeztem meg a páromat, hogy nem adunk-e el mindent és megyünk haza? – emlékezik vissza a fordulópontra Niki.
– Ott, akkor megláttam azt, amivel itthon is küzdenek a fiatalok, hogy 20 évig nyögjük majd a hitelt. Rám nehezedett, hogy elvesztettem a nagymamámat, aki a mindenem volt. A szüleim sem lesznek már fiatalabbak, ki fogja őket segíteni?
Megkérdeztem magamtól: ha lesz egy gyerekünk, ki és hol fogja felnevelni? Skype-os mama és papa? Három hónap után adjam majd be egy vagyonért a bölcsibe?
Számomra ez nem tűnt vonzó ajánlatnak. Így eladtuk a házat, nagyon jó nyereséggel szálltunk ki, mindent kifizettünk, fogtuk a 10 év alatt összegyűlt holmikat, a két autót és hazajöttünk. – avat be Niki.
Az itthon vett ház.
Itthon a pénzből vettek egy szép házat, hatalmas (6010 m2) telekkel, most azt csinosítják. Nikinek sikerült irodában elhelyezkednie a diplomájával.
– Nem mondom, hogy minden szép és jó, mert nem így van. Lassan két éve vagyunk itthon, de itt is sok nehézséggel kellett szembenéznünk.
Mikor hazaköltöztünk, nem gondoltuk volna, hogy „hazai terepen” is ugyanolyan nehéz lesz, mint mikor Hollandiába kimentünk. De küzdünk, mindig az előrelépés lehetőségét keressük, és azért mostanában egyre több boldog pillanat jut nekünk itthon is. – meséli Niki.
– Visszamennél? Tervezitek a visszaköltözést?
– Soha nem fogok Hollandiától elszakadni, de életvitelszerűen már nem mennék vissza.
Nem tudnám ezt újra végigcsinálni, se lelkileg se fizikailag, egy életet felszámolni és 1500 km-re innen újrakezdeni.
De nagyon sokszor, sőt, minden évben visszalátogatok.
Olyan ez, mint a drog, néha már elvonási tüneteim vannak, és egyszerűen a zsigereimben érzem, hogy elég volt, mennem kell. – mondja Niki.
– Hiányoznak az ottani kis helyeim: a tengerpart, az a szabadság, a barátaim. Hiába éltem ott „csak” 10 évet, de eddigi életem legfontosabb szakaszát, a felnőtté válást ott éltem meg. Ott lettem az, aki ma vagyok, ezért Hollandia ugyanúgy a hazám, mint Magyarország.
Nekem már sosem lesz egy helyen teljes mértékben jó. Ha Hollandiában vagyok, Magyarország hiányzik, ha itthon, Hollandia hiányzik. Ördögi kör ez… az itthon és az otthon ördögi köre. – avat be Niki.
Ennek ellenére azt mondja, hogy semmit nem csinálna ma sem másként.
A külföldi lét nem hoz megváltást
– Sokan vannak, akik jobb életre vágynak, és ezért külföldre költöznének. Mit mondanál azoknak, akik elindulnának?
– Hogy menjenek, de csak akkor, ha a szívük legmélyéről érzik, hogy nem csak az itthoni rossz helyzet, a kilátástalanság érzése miatt mennének. Hanem a tapasztalás, a tanulás, a beilleszkedés, az előrejutás kellemes, belső lüktetése viszi őket.
Sokan megváltást várnak a külföldi élettől, ha itthon nem sikerült, na majd ott fog. Ez nem teljesen igaz. Ha itthon nem tudsz akarni és küzdeni, akkor a kinti élet fel fog őrölni és felemészt. – mutat rá Niki.
– Nagyon kell akarni, hogy úgy működjön és jöjjön össze a kinti lét, ahogy például nekünk. Mindennek az alapja a nyelv, és hogy a kintiek lássák, hogy aki kimegy, nem csak a munkájukat akarja elvenni, megszedni magát és élni, mint hal a vízben. Hanem igenis szeretne közéjük tartozni, attól függetlenül, hogy más ország a szülőhazája.
Hogy igenis el akarja fogadni az ő értékeiket, kultúrájukat, életfelfogásukat. Egy akar lenni közülük.
Csak így sikerülhet másik országban boldog és sikeres új életet kezdeni.
Fotók: Orcsik Nikolett
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
