Sütöm az öcsém szülinapi tortáját. Ezt a receptet anyám találta ki nekem, amikor igazán kicsi voltam. Karácsonykor születtem, így a praktikumra törekedett megalkotásakor, hiszen megannyi más dolga is akadt azokon a napokon a nekem való kedveskedésen kívül. Novella.
Tóth-Zsiga Borbála írása.
Igen, süthetnék bármilyen tortát, hiszen cukrász vagyok. A testvérem igazán nem válogatós, rajong az oroszkrémért, a sajttortáért és a mákot is nagyon szereti.
Talán nagymama is jobban örülne ezeknek, de most mégis az anyám által alkotott tortát rakom össze, és szigorúan itthon, nem a műhelyemben. Előző nap este, ahogy kell. Hogy minden összedermedjen.
Elvégre, csak egyszer tizennyolc éves a kisöcsém.
Először sütök egy piskótát, nyolc tojásból, anyám virágmintás zománclábasát használom formának. A titok, hogy nem kell vacakolni a tojások szétválasztásával. Egyben mehetnek a habüstbe és miután hozzásuhintom a cukrot, verhetem is. Legalább húsz percig.
Utána gyorsan beleforgatom a lisztet, éppen csak hozzáér a fakanál a tésztához, inkább angyalok varázslata ez, nem is a kezem csinálja.
Amíg sül a tészta, főzök egy csokipudingot, porból. Ha ügyes vagyok – és az vagyok, elvégre ez a szakmám – akkor tészta és krém egyszerre hűl szobahőmérsékletűre.
Három részre vágom a tortakarikát, elosztom benne a pudingot és aztán jön a legjobb rész, a bevonás. Nem marcipánnal, nem krémmel, nem kakaómázzal, hanem tortabevonóval húzom át. Aztán be a hűtőbe.
Díszítés nem kell rá, csak egy szál gyertya a közepére.
Először nyolcéves koromban sütöttem ezt a tortát a testvéremnek. Nem segített senki, egyedül szerettem volna készíteni. Sötét kéreg sült a tészta tetejére, de késsel szépen lekapargattam.
Az óvodában nagyon megdicsérték. Azt mondták, viccesen, hogy a végén még cukrász leszek. És úgy is lett.
Csak nagymama húzta a száját, amikor aznap elment az oviba az öcsémért és bezsebelte helyettem az elismerő szavakat.
Lehet, hogy nem kellene ez alkalomból semmit sütni, sóhajtotta. De ha mégis tortát akarunk, inkább vehetnénk a cukrászdában. Mint a nagyobb gyereknek, mondta mindig apámnak. A nagyobb gyerek alatt engem értett.
Úgy sejtettem, nagymama nem szereti túlzottan az öcsémet és ezt sokszor nem is sikerül palástolnia.
Hiszen, ha nem tetszik neki a torta, amit csinálok, ő is süthetne neki akár. Nem kellene venni. De ő akkor lenne nyugodt, ha a testvérem nem kapna semmit, tudom.
Bár sajnáltam őt, nem gondolkoztam ezen túl sokat, gyerek voltam. Sok időt töltöttünk nagymamával, az még rosszabb lett volna, ha engem is utál. Elég volt, hogy rá és apámra neheztel folyton. Apám se nagyon ünnepelt, általában sokáig dolgozott, és késő este jött haza.
Nem tett kivételt öcsém születésnapjain sem, talán ő se akarta magára haragítani nagymamát holmi örömködéssel.
A testvéremnek sok mindent megtanítottam. Tortát sütni homokból, később rántottát készíteni, főzni pár egyszerű ételt. Elkísértem az óvodába. Majd az iskolába is.
Tudtam, hogy egyszer majd visszaadja ezt nekem. És úgy is lesz. Ősztől nem kísérem sehová, a fővárosba jön egyetemre, és nálam fog lakni. Hasznát veheti végre a tőlem tanultaknak, ugyanis most már ő is főzhet rám.
Terítem az asztalt a nagy napon, kiveszem a tortát a hűtőből, hogy megnézzem. Majdnem olyan, mint mindig. De csak majdnem, mert
kétéves korom óta sokat változott a hozzávalók receptúrája és ha behunyom a szemem, azt is meg tudom mondani, hogy miben tért el a második születésnapomra sütött torta a mostanitól.
Más a süteményliszt és változott a pudingpor összetétele is. Van benne csomósodásgátló. A tortabevonón is sokat javított az élelmiszeripar.
Anyám tortájának íze anyámhoz tartozik, az enyém meg hozzám. Ha anyáméra gondolok, ott van az olvadó máz és az elfújt gyertya füstjének illata is, a melegvizes tál, amibe a nagykést mártja, mielőtt felvágja, a vendéggyerekek mohón csillogó szeme. Ahogy az r hangot kimondani még nem tudják, csak én, mert én extra hamar, egy éves koromtól beszélek.
Anyám puha, meleg keze, amint az előkét a nyakamba köti és a bőrömhöz ér.
A kiskutyája, aki az asztal alatt rágja apró cipőm fűzőjét, mire anyám a fülembe nevet, miközben rászól: Micike, ne csináld.
Nyolcéves korom óta minden évben megcsináltam, de most sütöttem utoljára így ezt a tortát.
Legközelebb teszek a mázba egy kis vajat, a piskótába citromhéjat, a krémbe tejszínhabot. Tudom, hogy anyámnak nem lenne kifogása ellene.
Látom a tekintetében, ahogy most is engem néz a konyhában.
Biztosan azt mondaná, találd meg a saját utadat, haladj úgy, ahogy szeretnél. Mielőtt megjönnek a vendégek, elteszem a konyhapultról a bekeretezett fényképét és megterítek.
Az ő halála is ma lett nagykorúvá.
Kiemelt kép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
