Joli mama nézte a kis kertjében lévő vakondtúrást, s káromkodott egyet magában. Most oda az uborka, pedig kovászos uborkát szeretett volna csinálni, mert az a kedvence Lalinak, a fiának.
Törteli Eszter író, coach írása.
Istenem, Lali, milyen régen találkoztak! Lali már tizenöt éve külföldön élt a feleségével és két fiával. Évente csak egyszer jártak haza, érthető, hiszen minek is jönnének oda, ami elől elmenekültek. Itt csak szegénység és nyomor várja őket a világvégi kis faluban. De sosem lehet tudni, mikor jön haza, úgyhogy résen kell lenni, kovászos uborkának mindig lennie kell a hűtőben!
Leszedte a megmaradt érett uborkákat, s mélyet szippantott a késő nyár illatából.
A kiskert, a növények maradt az egyetlen napi elfoglaltság, amivel le tudta magát kötni, s ami igazi örömet okozott a számára.
78 éves volt, de nem akart idősek otthonába menni, ahol nem lehetne önálló élete. Se kiskertje.
Bement a konyhába, s gondosan előkészítette a kovászos uborkának valót. Hogy fog örülni neki Lali ha hazajön! Mert bármikor hazajöhet… bármikor.
Eszébe jutottak a régi idők, amikor Lali még kisfiú volt, az ölében ült, úgy tanítgatta a konyhai dolgokra. Akkor még élt Lali apukája, Feri is. Isten nyugosztalja, már tíz éve, hogy nincs mellette. Szerette volna látni az unokáit is, minden hónapban félre tett egy ezrest, hogyha hazajönnek, oda tudja nekik adni zsebpénznek.
Az uborkákon végigsikló súrolókefe monotonitása megtörte a kis ház csendjét. Majd az előkészített uborkákat gondosan bepréselte az üvegbe, és boldogan mosolygott, alig várta Lali reakcióját rá. Hiszen Lali bármikor hazajöhet… bármikor!
Kiment a nappaliba, s megnézte a kis telefont, amit Lali küldött neki. Volt rajta valami furcsa nevű videóhívás gomb, azt kellett megnyomni, ha Lali hívta, vagy az unokák. De a telefon nem csörgött már jó ideje. Biztosan elfoglaltak, és jól van ez így, megvan a maguk élete.
Ahogy Joli mamának is. Csak ő, meg a kiskert, és a növények. Leporolta az ablakban sorakozó családi fényképeket, és gondosan nyomott egy puszit mindegyikre.
A kovászos uborka már készre forrt odakint, de Lali nem jött haza most sem. Eltelt a nyár, s vöröses barnába öltöztette a fákat az ősz.
Mikor az első fagy beköszöntött, Joli mama kiment a kertbe, hogy behozza a kint maradt virágait, akikről egész évben gondoskodott. Lehajolt, hogy felvegye az egyik virágcserepet, de akkor megszédült, s elhatalmasodott rajta a sötétség.
Egy kórházi ágyon tért magához, s az első, akit meglátott, Lali volt, a fia.
– Hát eljöttél végre kisfiam! Tudtam, hogy bármikor hazatérhetsz hozzám!
A kórházi dolgozó zavartan nézett Joli nénire, de ha egyszer a saját fiát látta benne, bizony nem akarta elvenni az idős hölgy örömét.
– Persze, hogy hazajöttem, mama. Mert tudtam, hogy hozzád bármikor hazatérhetek.
