Sokáig néztem a kilencévesemet, ahogyan álomba sírta magát. Igen, ezt tette, mert nem tud kislabdát dobni. Egyszerűen nem megy neki. Kérte a tanárt, hogy segítsen neki megtanulni, gyakorolni, de ő lekiabálta, hogy ezt neki már tudnia kellene, így egyből osztályozzák. Úgy szorítja a kicsi a plüsseit magához, mint babakorában, s nagyokat sóhajt álmában, néha megremeg az arca, még dolgozik a stressz.
Törteli Eszter író, coach, önismereti tréner írása.
Én elgondolkodom. Tényleg külföldre kell mennünk, ha normális oktatást akarok a gyerekeimnek? Miért működik máshol, és miért nem működik itt? Tényleg így kell lefeküdni egy kilenc éves gyermeknek aludni?
Közben a nagylányom is elsírja magát, hogy esszét írt, de a tanárnak nem tetszett, ezért lehúzta a jegyét. Az osztálytársa, aki a legjobb, magyarból kettest kapott, és egész nap zokogott mellette a padban. A másik barátja otthon felejtette a nyelvtan könyvet- már vésték is be az egyest.
Ez a gyermekközpontú, huszonegyedik századi oktatás? Ezt tényleg csak így lehet? Biztos, hogy ez csak a pénzen múlik?
Ha a gyerek szorong…
Nagyon sok szülő fordul hozzám segítségért, mert a gyermek szorong. De mitől is ne szorongana?
Agyonterheltek az iskolában, délután sport, ami részben kikapcsol, részben terhel, emellett leckeírás este, kütyühegyek, mert nem illik már lemaradni a társadalmi életben sem.
De így mikor jut idő a családi életre? Átlagosan naponta két perc figyelem jut egy gyermekre felmérések szerint. Kettő perc.
Ez azt a figyelmet jelenti, amikor nem szól a tévé, nem eszünk vagy teregetünk, nem vezetünk vagy főzünk, hanem a gyermekre figyelünk.
Ez nem a szülő hibája, hiszen tudjuk, hogy a digitális, agyoningerelt világban a gyermekeket már egyre kevésbé köti le bármi is, ami nem a képernyőn van, és hiába való lenne tiltakozni, a modern világ velejárója a digitális kommunikáció. Persze érdemes korlátozni és észszerűsíteni, de a „jó hír”, hogy amúgy sem jut sok idő ezekre a napi terhek mellett.
Az iskolákban viszont nem történt meg a modern világhoz tartozó reform, még mindig ugyanaz a tananyag, mint 30 éve, és a gyermekek vajmi kevés, napi életben használható tudást szereznek.
Nem tudnak semmit a hitelekről, nem tudnak egy csekket kitölteni, nem tanulnak önismeretet, sem párkapcsolati ismereteket, vagy hogy milyen személyiségtípusba tartoznak mások, vagy ők maguk: tudják, amit láttak a neten, vagy amit otthonról hoznak, ami nem feltétlenül mindig a jó példa.
De így akarunk tudatos, modern, gondolkodó felnőtteket nevelni, hogy semmibe vesszük a biológiai alapvetéseket? Értem ezalatt, hogy egyesekkel meg büntetéssel próbálunk motiválni másokat még ma is? Holott még a börtönökben is jó magaviselettel lehet korábban szabadulni, tehát még ott is tudják, hogy az ember jutalomvezérelt, nem pedig a büntetéstől fél.
Számos országban működik a zöld toll módszer, vagyis zöld tollal javítják a dolgozatokat. Bekarikázzák, hogy a gyermek mit csinált jól. Így még akkor sem lesz szorongó és depressziós, ha sokat hibázott, mert nem a piros toll rikít az arcába, hanem zölddel látszik, hogy mit csinált jól. Így sokkal nagyobb kedvvel fog tanulni, vagy javítót írni.
Ha nincs kész a házi feladat, egyest kap. Mi lenne, ha jutalmaznák a házi feladat készítést, mondjuk minden pénteken kap egy ötöst, akinek minden házija készen van?
Nem sokkal nagyobb kedvvel készítenék vajon a gyerekek? Miért van az, hogy nyugaton szinte egyetlen országban sem adnak fel házi feladatot általános iskolában, mégis okos gyermekeket nevelnek? Talán azért, mert így van idő a gyermeknek pihenni, feltöltődni, a családdal lenni?
A tanárok idejének nagy részét az adminisztráció tölti ki, kötelező ügyeletek, újabb és újabb terhek, helyettesítések, magyarázkodás a szülőknek a napi ajánlat. Közben elavult épületek, omladozó falak, balesetveszélyes udvarok, központilag meghatározott tananyag közt kell létezni.
Csoda, hogy ők is elfáradnak és kiégnek ebben? És nekik vajon ki segít a stresszt kezelni? Hogyan tudnak ők adni a gyerekeknek, ha kiüresednek a terhektől?
Gyakran tartok iskolai közösségépítő foglalkozásokat, illetve stresszkezelést a tanári karnak, és minden alkalommal elmondom, hogy minden tiszteletem az övék, hogy ilyen közegben is igyekeznek helyt állni.
Nem, nem minden a pénzen múlik, van, amihez elegendő lenne csupán szemléletet váltani, és elengedni a múltból azt, ami nem működik jól, és tanulni olyan országoktól, akik előttünk járnak az oktatásban. Tanítani kellene önismeretet, öngondoskodást, a felnőtt lét velejáróit, emellett csökkenteni a felesleges terheket a gyermekeknek, tanároknak és szülőknek egyaránt.
Mert ennyi teher alatt képtelen növekedni a pálma, helyette inkább összeroppan.
Köszönet azoknak a tanároknak, akik ezen nehéz körülmények között is igyekeznek emberséges, gyermekközpontú oktatást nyújtani, és a szülőknek, akik munka és háztartás mellett helyt állnak ebben a rendszerben. Bízzunk benne, hogy egy napon központilag is rájönnek erre, hogy lehetne ezt jól is csinálni.
