Lehetne pozitívan is beszélgetni szülésről, gyermekvállalásról!

A harmincévesek dilemmáját élem. Jó, tudom, nem mindenkiét, de biztosan tudom, jó páran vagyunk, akik így érzünk: halálosan félünk a szüléstől, a gyermekvállalástól, ugyanakkor el sem tudjuk képzelni, hogy egyedül, gyerekek nélkül öregedjünk meg. És az a baj, hogy bármerre nézek az online térben, a félelmem csak erősödik. Hahó, a mi lelkünkkel ki törődik?

Csányi Timea véleménye a szülésről és gyermekvállalásról szóló cikkekről.

Pozitív történeteket akarok!

Általánosságban, kétféle szüléssel és gyerekneveléssel kapcsolatos cikkel találkozom: a praktikus és a negatív. Praktikusnak sorolom a tippeket, a „száraz” „hogyan csináljuk-hogyan ne csináljuk” cikkeket. Negatív pedig kb. az összes többi, amit én (is) igen károsnak gondolok.

Értem én, hogy a generációnk nagy traumafeldolgozáson megy keresztül itt nyugaton, hogy most végre van lehetőségünk sok mindent kimondani, és íróként valószínűleg én is fel fogom egy írásban dolgozni a saját szülésélményemet – ha eljutok odáig. Ugyanis úgy érzem, senki és semmi nem támogat ebben pozitívan, a férjemen kívül.

Senki nem bíztat azzal például, hogy nőként a testem kvázi erre lett teremtve, szóval meg tudom csinálni, hogy nem kell mindjárt az ördögöt a falra festeni, mert attól, hogy másnak szar volt, nekem még lehet jó. Hogy fáj, meg minden, de…

Mondjatok már valami pozitívat is, kérlek!

Tényleg a pszichológusomtól kell megtudnom például azt, milyen sok nőnek teszi rendbe az életét a gyermekvállalás? Az állami CSOK-on és babavárón kívül tényleg senki sem akar engem támogatni abban, hogy gyerekem legyen?

Tényleg minden cikknek úgy kell kezdődnie, hogy „imádom a gyerekeimet, de… nagyon nehéz, megterhelő, sok lemondással jár.” Fordítottan persze ömlik a „de.” Nem tudom ki hol él, de egyáltalán nincsen szivárványos póni a gyermekvállalás körül.

Én mióta az eszemet tudom, csak azt hallgatom, mennyire nagyon meg kell gondolni, mennyire nehéz, mennyi mindennel meg kell küzdeni, amit aláírok, hogy így van, de ezt a narratívát kihangosítani borzasztóan káros olyan nőknek, akik alapvetően nem zárkóznának el a gyermekvállalástól, csak egy kis bátorításra lenne szükségük.

Hát hol van az a pozitív gondolkodás ilyenkor, amivel amúgy tele van a világháló? Hogy te teremted meg a valóságodat, meg vonzd be, amit igazán szeretnél. Ez szülésnél és gyermekvállalásnál nem működik?

Megkérdeztem Egedi Sára szülészkísérő dúlát is a gondolataimról, akitől megerősítést kaptam.

– Egy szülés előtt álló édesanyának nem jó, ha sok negatív történetet hall. Negatívan hathat ugyanis a szülésre, ha az ilyen történetek miatt az édesanya megijed és fél a saját szülésétől. Én hiszek abban, hogy sokkal pozitívabb szüléseik lennének a nőknek, ha sok pozitív történetet olvasnának. Például, ha egy szülés előtt álló nő elolvas 100 pozitív megerősítő szüléstörténetet, akkor elhiszi magáról, hogy ő is képes rá. Úgy gondolom, hogy nem rossz, ha elolvas ezek mellé néhány olyat is, ami nem úgy sikerült, ahogyan azt a várandós elképzelte, de nem erre kellene a nagyobb hangsúlyt fektetni. Ezek miatt érdemes lenne odaírni egy nehéz, akár traumatikus történet elé, hogy felkavaró tartalom – mondja Sára.

Természetesen, a vészhelyzetekről is beszélni kell

 – Már csak azért is, hogy felismerhessük őket – teszi hozzá Sára, és én ebben maximálisan egyetértek. De nem mindegy, hogyan!

Én is hallgattam már dúlát rossz szülésélményekről beszélni, és nem tett a félelmemre még egy lapáttal. Egyrészt azért, mert ezeket a történeteket 5:1 arányban adta elő, azaz minden rossz történetre jutott öt támogató és pozitív mondata. Az ilyen horrorcikkek általában csak a drámában tocsognak, semmi jót nem tudnak mondani, vagy azt is keresztülhúzzák egy erős „de” hozzátoldással. Másrészt a rossz történetet nem feltétlen kell horror történetként tálalni.

Egy szakértő megválogatja a szavait, csak a fontos részekre hívja fel a figyelmet, míg egy cikk mesélője általában elveszik a fájdalmakban.

Ha másoknak mesélünk, pláne olyanoknak, akik még szülés előtt állnak, aki még a tetejébe szuperérzékenyek is, tehát mindenbe jó mélyen bele tudják képzelni magukat, azoknak meg kellene szűrnünk, hogyan tálaljuk a történetünket. Már ha érzünk egy kis empátiát és könyörületet magunkban. Tehát ha valamit a világhálónak írunk, kérem, vegyük bele, hogy azt nem csak szülésen már átesettek fogják olvasni.

„Görgess tovább” „ne hallgasd meg”, jön erre a kedves tanács, ami valóban, a 21. századi infóáradatban egy igen praktikus gyakorlat, és érdemes betartani, de sajnos a szalagcímek még így is óhatatlanul felkavaróak lehetnek, továbbá a kíváncsiság nagyúr, az ismeretlentől való félelem csak el-el csalja a „sötét oldalakra” a szerencsétlen áldozatot. Pedig milyen boldogok a lelki szegények, ugye.

Ám akaratlanul is belefuthatunk az ilyen történetekbe, amint elkezdünk érdeklődni a gyermekvállalás iránt. Az algoritmus ugyanis csak azt érzékeli, hogy érdekel minket a téma, azt nem, hogy azon belül mi kizárólag a támogató, pozitív történetekkel akarunk találkozni. Ez nem csillámpóni, meg struccpolitika; ez pont ugyanaz, mint egyéb más hírek szűrése, amire rengeteg pszichológus is figyelmeztet:

ha nem akarunk depresszióba esni, szorongási zavarban szenvedni, kerüljük a sok negatív hír fogyasztását.

– Régebben a közösségi média arról szólt, hogy mutasd meg, hogy milyen jó az életed. Milyen szép. Milyen szép az otthonod, a családod, a babád. Ez egyfajta elvárás lett. Csak a szépről, a babaillatról és a kisimult anyákról láttunk képet. A valóságban ez viszont nincs mindenkinek így.

Ez szorongást keltett azokban az anyákban, akik nem így élik meg a várandósság, szülés és gyermekágy idejét. Szépen lassan néhány első fecske elkezdte felvállalni, hogy azért ez nem mindig ilyen csodálatos. Sokan csatlakoztak hozzájuk. Sokan felvállalták a sírós szemeiket, nyúzott arcukat, gyűrött és foltos ruháikat. Ám talán átestünk a ló túloldalára.

Ma már én is azt tapasztalom, hogy ha elmondanám, hogy nekem mennyire jó volt a korai gyermekágyas időszak, akkor nekem esne a közösségi média, hogy milyen szerencsés vagyok és hogy, hát… ez nem mindenkinek ilyen egyszerű.

Elfogadom! Tudom! De ugyanannyira, mint amennyire neki joga van megosztani a nehézségeit, ugyanannyira nekem is jogom van megosztani, hogy de, márpedig ez nekem tényleg ilyen szép volt – mondja Sára.

Kinek a traumája fontosabb?

A szüléstől való félelmemnek egyébként a pszichológiában neve is van: tokofóbia.

Persze, a legtöbb nő tart a szüléstől, de ahogy minden pszichológiai diagnózisnál, így itt is a félelem mértéke fogja meghatározni, hogy kóros félelemről, fóbiáról beszélünk-e.

Ezen a ponton csodásan meg is mutatkozik a liberalizmus árnyoldala: kinek van igaza egy ilyen helyzetben? Kinek a traumájára legyünk jobban tekintettel? Sárával ebben is egyetértettünk, hogy a rossz élményeket már pedig ki kell adni magunkból.

– Minden anyának, aki rossz szülésélményen ment át, megvan a joga, hogy dühös és csalódott legyen. Nekik is meg kell adnunk a lehetőséget, hogy ezt kiírhassák magukból. A traumafeldolgozás első lépése pedig jól tudjuk, a kibeszélés magunkból. Ha tudunk róla beszélni úgy, hogy nem kavar már fel szignifikánsan, akkor megtettük az első lépést a gyógyulás felé – mondja Sára. 

Akkor mégis hogyan beszélgessünk a szülésről és a gyereknevelés érzelmi oldaláról, hogy mindenkinek jó legyen?  

Fórumok és szülésfelkészítés

Tudom, hiú ábránd, de szerintem jó lenne, ha a traumatikus szülésen átesett nők fórumokon, például külön FB csoportokban tudnák megosztani történeteiket, ahol a többiektől még támaszt is kapnának, esetleg pszichológusok moderálnák az oldalt, akik hozzászólásaikkal támogatást nyújtanának ezeknek az anyáknak. Jó lenne, ha kevesebb cikk jelenne meg a félresikerült történetekről, és végre felhangosítanánk a jót is, mert azt gondolom, a jónak is van értéke.

Legyenek a gyermekvállalásról pozitív hangvételű cikkek, amik megmutatják az anyaság jó oldalát. Nem, sajnos ez nem magától érthetődik egy olyan társadalomban, ahol évtizedek óta ömlik a pesszimizmus. Jók azok a cikkek, amiben tudunk nevetni a kialvatlanságon és a cici fájdalmakon,

de jobb lenne, ha arról is beszélnének ezek a cikkek, hogy mit érez egy anya, miben változott meg az élete pozitív irányba, hogyan lett például magabiztosabb, milyen lépcsőt jelentett a számára az önismeretben az anyaság. Mert ha megkérdezem néhányukat, ilyenekről is mesélnek.  

És hogy mi kellene még igazán az a szülés előtt álló nőnek a támogató, empatikusan íródott cikkeken kívül? – tettem fel a kérdést Sárának.

 – Az egyik a független szülésfelkészítés. Nagyon sokat számít, ha az anya tudja, hogy mi történik a testével, ismeri a szülés alapvető anatómiáját. Mitől születik meg a baba? Tisztában van vele, hogy a szülés hatalmas részben lelki folyamat. A másik nagyon fontos dolog, az a támogató környezet. Ma már nincs lehetőség orvosválasztásra, így annál szül az édesanya, aki a szülése pillanatában éppen ügyeletben van. Éppen ezért mindenkinek javaslom, hogy legyen egy dúlája! A dúla tudja jól támogatni a szülése alatt. Szerencsére egyre több kórházban van lehetőségünk az apával egyidejűleg vagy váltva kísérni – mondja Sára.

Figyeljünk egymásra!

nyitókép: freepik

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?