Hétfő este van. Hosszú volt a nap. Nem vagyok jól. Nem vagyok rosszul sem. Mászkálok a lakásban körbe-körbe, a tenyerem izzad, a szívem hevesen ver, gyerekkoromban is így éreztem, amikor el kellett mondani, hogy rosszat tettem. Félhangosan kántálok, amíg a köröket rovom: felhívom, elmondom, őszinte leszek, nem fog leszidni, meg fogja érteni, meg fogja engedni.
Árva Tünde írása.
Igen, így lesz. Felhívom a háziorvost. Nem hazudok náthát vagy vírust, őszinte leszek. Jó terv, na, gyerünk.
Tárcsázok. Úgy dobog a szívem, hogy fáj, talán le kellene ülnöm, de inkább mászkálok még, az segít levezetni a feszültséget. Szégyellem magamat. Inkább ne is vegye fel az orvos! Felveszi. Belekezdek, de a hangom remeg, szinte dadogok: i-igen, öö, azért telefonálok, mert… szóval é-én nem vagyok igazából beteg. Én… kimerültem. Öö, tanár vagyok. Elég nehéz időszak van. Én igyekszem, tényleg, de hát… szorongok. És… van, hogy ok nélkül sírok, és… hát elég szomorú vagyok. Öö, itthon maradhatok egy kicsit? Csak pár napot szeretnék… összeszedni magamat. (És azt nem teszem hozzá, pedig ott van a nyelvem hegyén, hogy kérem szépen, doktor bácsi, tessék megengedni.)
Megengedi. Szó nélkül. Magácska ki van égve, burnout, semmi baj, van állami pszichológus, maradjon, pihenjen kicsit, van ilyen. Szóljon, ha jobban van.
Egy teljes napig bűntudatom van. Engem most helyettesíteni kell, én meg lopom a napot. Mit csináljak? Minek kértem ezt az időt? Legalább a dolgozatokat kijavíthatnám, vagy dolgozhatnék előre, akkor lenne értelme. Most rosszabb, mint tegnap volt.
Most pizsamában rovom a köröket, bámulom a nagy kupac dolgozatot, emésztem magamat. Rákeresek a kiégésre. Stimmel…
Másnap csörög a telefonom: kolléganő, mentor, sulianyu, barát. Neki is elmondom. Most is remeg a hangom, dübörög a szívem és izzad a tenyerem.
Még mindig szégyellem magamat, még mindig a gyerek vagyok, aki fél, hogy leszidják. De a sulianyu azt mondja, hogy jól tettem.
Azt is mondja, hogy van ilyen, és hogy a fiatalokat még jobban veszélyezteti a kiégés, mert nagyobb lendülettel, sok energiával kezdik a munkát, de az aztán hamar elfogy. Menjek el sétálni, kirándulni, ne érezzem rosszul magamat emiatt. Én is fontos vagyok, az én jólétem is számít, nemcsak nekem, hanem a gyerekeknek is. Azokat az energiakészleteket fel kell néha tölteni, így működik, slussz-passz.
Megfogadom a tanácsát: harmadik nap kirándulni megyek. Nem nagy túra, de azért mégis, ki a városból, be a természetbe. Lassan sétálgatok, élvezem a csendet. A fűben ülve ebédelek. Írok a barátaimnak, megkérdezem, hogy vannak. Gondolkozom magamon, az iskolán, mérlegelem az interneten olvasottakat és a sulianyu véleményét.
Negyedik nap beülök egy bejelentkezés nélküli fodrászatba, aztán egy jó órát a könyvesboltban ténfergek. Rövidebb hajjal és egy vaskos könyvvel megyek haza. Hétvégén el is olvasom az új szerzeményt, olvasok az ágyban, az asztalnál, a parkban és a kádban.
Közben érzem, hogy javul a helyzet: múlik a letargia, töltődik a lelki-aksi.
Hétfő reggel bemegyek a táppénzes papírért, megköszönöm az emberséget. Az iskolába érve váltok pár szót a sulianyuval, megköszönöm a jó tanácsot. És amikor bemegyek a nap első órájára, már én vagyok a sulianyu, és most képesnek is érzem rá magamat.
Ezután is vannak persze mélypontok. Ezután is segít az én sulianyum. Zajlik az élet. Történnek dolgok.
Végül felmondok, kicsit a közoktatással is szakítok, férjhez megyek, eltelik egy év, elköltözünk. Azóta már máshogy csoportosulnak az energiák, jobban megy a megküzdés. Hiányoznak a gyerekek, de már nem sokáig. A volt kolléganőm pedig az új iskolában is sulianyu marad majd nekem.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
