Egyedül ülök a szobámban, az ablak mellett, és kifelé nézek. A függöny pókháló-vékony szövetén át látom az utcát. A nap utolsó sugarai aranyra festik a házunk előtti fa leveleit. A szél megzörgeti őket. Az ágak csak az üvegig érnek, mégis érzem a levelek hűvös érintését az arcomon. Az árnyékok reszkető táncot járnak a falon. Lehunyom a szemem. A valóság elhalványul. Az álom gyengéden visz magával. Utazom. Még nem tudom, hová vezet ez az út.
Gyenge-Rusz Anett írása.
Talán vissza az időben. Eric Satie jut eszembe. Zenéje, mint a lassan kortyolt tea, hűséges társa az efféle pillanatoknak. De ezúttal elkésett, nélküle indulok útnak.
Néhány héttel ezelőtt, a fürdőszobában – ez az első állomás. A lábam rozmaringillatú vízben ázik, a gőz láthatatlan fűszerkoszorút fon a fejem köré. Illata keveredik a kávé ígéretével. Hangyák szaladgálnak a lavór mellett.
Nézem, ahogy morzsányi világukat cipelik. A lábfürdő után forró kávét töltök, fahéjat szórok a tetejére. Visszatartom a lélegzetem az első korty előtt. Keserű és édes. Egyszerre érkezik meg bennem. Semmi sem esik jobban.
Tovább indulok. Északi felhők rohannak át az égen. A szemem előtt a halál angyala békegalambbá változik, majd eltűnik, mint a pogácsaillat, ha becsukódik mögöttem a pékség ajtaja. Senki más nem látta. De én tudom, hogy ott volt.
Késő esti utcakép nyílik meg előttem. Egy vad szilvafa hűvös, virágos illatot áraszt. Valahol megállok, és leülök egy kényelmes székre. A térdemmel nyolcasokat rajzolok, finoman ringatózom. Mint a fakanál, ahogyan óvatosan siklik a lábasban.
Félhomály burkol be, ahogy a konyhapultnak dőlök.
Mosatlan tányérok és teafoltos bögrék gyűlnek körém, mintha vigaszt kínálnának. Arra gondolok, mennyi mindent nem szerettem ma, milyen szomorú voltam, és majdnem sírtam. De ettem. Ittam. A leves meleg volt, a kávé erős, a sütemény édes. Ma több volt a rossz érzés, mint a jó – és mégis érdemes volt élni. Ki tudná ezt megmagyarázni?
És mégis, a melegség alatt csendes feszültség tekeredik, árnyék vetül a kényelem peremére. Sűrű sötétség borít mindent. Kínoz a láz, nyugtalanul forgolódom. A mélybe zuhanok. A szörnyek éhesek, karmaik élesek, fogaik megvillannak. Aztán egy láthatatlan kéz felemel.
A tenyerek érintése olyan vigasztaló, mint egy tál forró étel, amelyet elém tesznek. Megtart. A tengelyem megrepedt, de majd begyógyul.
Törökülésben ülök a mindent beborító, kavicsos homokon. Rátapad a bőrömre. A tó felől érkező szél meglengeti a ruhámat: citromsárga anyag, narancsszínű rákokkal mintázva. Mint egy nyári asztalterítő – gyönyörű.
A homok eltűnik. Egy villamoson ülök átfázva. Zötyögve haladok át a városon. A legszebb látvány az útpadkák földjében nyíló virágok sora. Gondosan elrendezett köret benyomását keltik. Nézem őket, és borzongás fut át rajtam. Frissen sült kenyér ízét érzem a számban. Vizet iszok rá.
Múlik a didergés. Valahol már süt a nap. A fűben ülök, pitypangból és százszorszépből koszorút fonok: díszt egy asztal közepére. Rég elfeledett, de ismerős illat csap meg. Tudom, hol vagyok, érzem, ahogy a melegség szétárad bennem, és megérinti a körülöttem lévő világot.
Átvágok az udvaron a ház felé. A fedett tornácon terített asztal vár. A viaszos abrosz repedezett, a tányérok és evőeszközök kopottak, de tiszták. Piros fazékban csirkepörkölt gőzölög. A hús leomlik a combokról, a csont kivillan. Van mellé galuska és ecetes fejes saláta. A napérlelte levelek roppannak. A sűrű szaft a szám sarkához tapad. Itt minden falat emlék. Nem akarok elmenni.
De a repülés itt véget ér. A tempó lassul. Földet érek. Újra a kanapén ülök, végig simítok a puha szövetén. A szemem csukva. Egy bögre teát képzelek a kezeim közé, érzem a porcelán melegét, az ízt, a felszálló gőzt.
Minden olyan, mint azelőtt. Az ablak, a levelek, a fény. Még egy kicsit időzöm a megdermedt pillanatban, és arra gondolok: ahogy telik, ízzé válik bennem az idő.
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
