Azt hiszem, a halálban van valami titokzatos és fenséges. Valaki elmegy, de nem szűnik meg. Folytatódik, mindennek részévé válik. Már tudja, látja és ismeri, amit mi még nem. Földhözragadt felfogásunk, gyásztól elzárkózó hagyományunk persze mindezt nem engedi tudomásul venni, én azonban így érzem – és ez segít.
Spiritual Mom írása.
Elment az egyik legigazabb ember, akit ismertem. Közel száz évig töretlenül hű volt önmagához, hű azokhoz, akiket szeretett, és az országhoz, amiben élt. Büszke tartású, szilárd és mégis gyengéd kőszikla volt. Semmi élőnek nem ártott soha. Számíthattunk rá. Becsületben, munkában és hitben nem ismert tréfát. A világháború és a számtalan megélt nehézség keménnyé, mégis elfogadóvá tette őket Mamival: mindent megtanultak elfogadni, megoldani és túlélni szeretetben, együtt.
„Kováts bácsit” sokan ismerték és mindenki szerette – én meg mindig büszkén lépdeltem mellette.
Sosem volt rest megjavítani, elkészíteni, megszerelni, segíteni, vagy csak pár szót beszélgetni az arra járókkal, akik a kertjéről kérdezték. Haragja sosem tartott sokáig, mert az is szeretetből fakadt, békés szíve, derűje mindig felülkerekedett.
Egyetlen egyszer láttam dühösnek: mikor szétszereltem a drótkerítést és átszöktem a szomszédba. Már értem, miért haragudott. Nem a kerítés miatt.
Gyerekkoromat bearanyozta a náluk töltött idő, a közös déli ebédek, a kert, ahol a nyaraimat töltöttem. Emlékszem, mindig hagyták, hogy sokáig aludjak. Mire felkeltem, Mamikám reggelije a hűtőn várt, sőt, félig kész volt az ebéd is, az érett gyümölcs már leszedve, a tészta pedig begyúrva.
Nagypapi akkor már órák óta sertepertélt a kertben: megpermetezte a növényeket, tökéletesítette a maga készítette szerszámokat, elszaladt a piacra, átbiciklizett a rokonokhoz. Soha meg nem állt.
Nem volt elpocsékolt óra, perc – mégis mindig nyugalom vett körül. Az én dolgom csak a játék volt, és a keretek közt is tágasnak tűnő szabadság. Nyarak, tárgyak, szobák, esték, reggelek, szavak, illatok… Felsorolni nem tudnám mindazokat az egyszerű, hétköznapi részleteket, melyek ma kincset érnek a szívemben. Önmagában egyik sem volt különleges, mégis egyszerűségükben jelentették az egész gyerekkort.
Boldog voltam – bár ezt akkor nem tudtam.
Hálás vagyok, de a hiánya még nagyon sajog. Mikor elveszítünk valakit, az nem csak egy valaki, hanem valami is. Valami, ami minket is meghatározott és amit most magával visz.
42 vagyok. Még szoknom kell, hogy már nem vagyok unoka. Bő negyvenévnyi emlék sorakozik türelmetlenül, hogy nézzem, lássam, tekintsek rá. Zsibong az agyam, megfájdul a fejem. Ez hirtelen túl sok.
Kiülök a kertbe, az mindig segít. Csend van. Szél se rezzen, bogár se zümmög. Eszembe jut, mennyit ült Papi is a kerti padon, és már tudom, miért.
Mert mindenkinek van egy olyan hely, ahol egészen közel engedheti az érzéseit. Ülök, bámulok. Kisfiam toppan mellém. Megérzi a pillanatot. Szokatlanul csendesen magyaráz, köveket, vízcseppeket mutogat puha kis ujjaival. Jelenléte jólesik: úgy oldja a bánatot, mint simogatás a magányt. Figyelek rá, mert minél jobban rá figyelek, annál nyugodtabb vagyok. Kapaszkodó a jelen-lét. Gyógyír beleragadni a pillanatba. Minden perc ajándék – és nekünk még van belőle.
Papa! Mamával vagy, tudom. Látom, ahogy ültök a kis padon, és egy irányba néztek. Talán perlekedtek is picit, pusztán szeretetből, csak úgy félig-komolyan, szinte hallom is…
– Miért nem maradtál még, Papi?
– Jaj, ne beszéljél! A gyerekek megvannak, a dédunokák egész nagyok már. De Nélküled már nem volt olyan. Hát jöttem.
nyitókép: freepik
8 éve mutatjuk meg független magazinként a hétköznapi hősöket: benneteket. 
Most mi kérjük a Te segítségedet. Add a Női Váltó Alapítványnak az adód 1%-át! Hogy cikket írhassunk, eseményt szervezhessünk és tovább segíthessünk, amikor szükséged van rá!
Női Váltó Alapítvány adószám: 19345811-1-41
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
