2010. június 4-ét írtunk. Péntek volt. Felsőzsolca környékén kritikus helyzet alakult ki, amikor a Sajó és a Hernád áradása összeért, és több településen hirtelen vált katasztrófává a helyzet.
Gyönyörű nyári napnak indult. Már mindenki a vakációt várta, az iskolai év vége a levegőben volt, az ember ilyenkor azt érzi, hogy lassan könnyebb lesz minden, jön a nyár, a szabadság, a levegő.
Sinka Eszter írása.
Kora reggel indultam dolgozni a miskolci háziorvosi rendelőbe. Felsőzsolcán, az Y kereszteződésnél már ott állt a víz. A Nagyszilvás utcáit elérte az árvíz. Nem volt messze tőlünk, talán hatszáz méterre. Araszolva, lassan, de nagyjából egy óra alatt még beértem Miskolcra. Akkor még senki nem gondolta, hogy néhány órán belül minden megváltozik.
Dél körül szóltak, hogy azonnal induljunk haza, mert lezárják az utakat. Kisebb falvakon keresztül, kerülőkkel jutottunk vissza.
Mire hazaértünk, az utcában már mindenki homokzsákokat pakolt. Akkor még nem értettem, miért csak félig töltik meg őket. Később megtanultam: már félig is embert próbálóan nehezek.
Estefelé a víz már próbált utat találni a házunkhoz. A lenti szint egyik pontján elkezdett beszivárogni, de téglákkal próbáltuk elzárni. Még hittük, hogy talán megússzuk.
A család lefeküdt aludni.
Én nem tudtam.
Átmentem a Rendezvények Házába, ahová az árvízkárosultakat vitték. Volt, aki papucs nélkül, egyetlen szatyorral érkezett. Vittem a fiaim papucsát, főztem teát, szendvicset készítettem . Egy tűzoltónak védőoltást kellett beadni, egy idős nő rosszul lett. Nővérként tettem, amit tudtam.
Az utcánkban közben megállt egy fiatal férfi autója, félig már vízben állt. Azt hitte, itt biztonságban lesz. Nem lett.
Éjfél körül már őt is menteni kellett.
Hajnal egy óra körül megérkezett az a hang, amit soha nem felejtek el.
A Rendezvények Háza felől hatalmas robaj hallatszott.
Kint álltam az utcán.
A csatornából is ömlött a víz. Nem egyszerűen víz volt, hanem mindent elsöprő erő.
Berohantam, felébresztettem a férjemet, és kértem, hogy azonnal áramtalanítsa a földszintet. Már késő volt. A szennyvízzel keveredett ár a mosdóból, a zuhanyzóból és a vécéből tört fel. Nem volt idő a gyerekek dolgainak megmentésére, semmire.
Reggel hat órára az alsó szint teljesen víz alatt állt: lakótér, garázs, műhely. Két év munkája, épp akkor, amikor előző nap fejeződtek be az utolsó felújítások.
A katonák reggel megérkeztek. Segíteni akartak kipakolni. De már nem lehetett. Mindent elöntött a víz.
Emlékszem, az egyikük azt mondta, sokan vannak. Én csak annyit feleltem, hogy nem baj, főzök kávét. És főztem.
Közben folyamatosan csörgött a telefon. Több, mint száz hívás érkezett.
„Gyertek, van egy ágyunk.”
„Van egy szobánk.”
„Mi van veletek?”
Aznap sokat sírtunk. Nem csak a veszteség miatt, hanem mert ennyien gondoltak ránk.
A gyerekeket délután csónakkal vitték ki az utcából a tűzoltók. Soha nem felejtem el a nagyfiam arcát, ahogy rám nézett a csónakból. Én pedig próbáltam erős maradni, miközben belül összetörtem.
Mi még maradtunk, ameddig lehetett, este már nem volt áram és víz.
Amikor minket is kimenekítettek, a kapu tetejéről kellett átmásznunk a csónakba. Megkérdeztem az egyik tűzoltót, honnan jöttek. Azt mondta, Budapestről vezényelték őket. Éjszakások voltak, egész éjjel dolgoztak, reggel pedig jöttek Felsőzsolcára segíteni.
A védőruházatuk már teljesen átázott délutánra, de még mindig mentettek mindenkit, akit csak tudtak.
Amikor kiszálltunk a csónakból, vadidegen emberek léptek oda hozzánk. Csak azt kérdezték, van hova mennünk?
És ha nincs, menjünk hozzájuk.
Ez az érzés örökre megmaradt.
Egy hétig családi barátoknál laktunk. A barátaink egyébként Felsőzsolcán éltek, néhány utcával arrébb, és ott nem volt árvíz. Füvet nyírtak, szalonnát sütöttek a kertben, a gyerekek játszottak. Olyan volt, mintha egy másik világban lennének. Mintha egyik pillanatról a másikra egy másik dimenzióba kerültünk volna.
Közben nálunk minden odalett.
A kisfiam születésnapját sem tudtuk otthon megünnepelni, mert a cukrászdát is elöntötte az árvíz. Végül a barátainknál lett megtartva, idegen környezetben, mégis szeretetben.
Amikor egy hét után visszaköltöztünk, mintha egy mocsárba érkeztünk volna. Sár, békák, romok mindenhol. A rózsák elpusztultak, a fű viszont olyan erővel nőtt, hogy alig győztük nyírni.
Öt konténert töltöttünk meg azzal, ami menthetetlen volt.
Falakat szárítottunk, újravakoltunk, újrakezdtük. És közben valami lassan megváltozott.
Egyre többen jöttek hozzánk.
Az árvízben megsérült emberek sebekkel, horzsolásokkal, fertőzésekkel érkeztek. Elláttam őket, amiben tudtam segítettem. Olyan volt, mintha az otthonunk egy kis menekültszállássá vagy segélyponttá vált volna.
Sokan hoztak volna nekünk adományt. Nem fogadtuk el. Inkább továbbadtuk.
Aztán egyszer valaki megkérdezte:
– Honnan jöttek?
Azt feleltem:
– Innen a Sport utcáról. Nagyon meglepődtek. Mintha nem is ugyanahhoz a városhoz tartoztunk volna.
Amikor már kezdett rendeződni az élet, úgy döntöttem, hogy szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki segített.
A férjem születésnapján összegyűltünk azokkal, akik mellettünk álltak a legnehezebb napokban. Szólt a zene is, az „Azért vannak a jóbarátok”. Mindenki névre szóló oklevelet kapott.
Sokan sírtak, nagyon meghatódtak. Mi is.
Mert akkor már tudtuk: a víz mindent elvihet. Falakat, bútorokat, emlékeket. De azt nem, ami igazán számít. Az embereket, akik a bajban egymás mellé állnak.
Fotók: az író saját fotói
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
