– Nagyon vicces! – Gurulunk a nevetéstől, két önfeledten viháncoló ötéves.
– Ka-ka-ka, kaka. – Boldogok vagyunk, hogy ilyen csúnyán beszélhetünk, és máris megvan a kémia. Ez az első logopédiai foglalkozásunk, itt találkozunk előszőr, az iskola kezdés előtti évben. Mindkettőnket dadogással áldott meg az ég.
Bobkó Éva írása.
Férj és feleség leszünk, ez egészen biztos. Az kicsit zavar, hogy Afrikába szeretne menni, ott oroszlánokra vadászni, de talán le tudom beszélni róla. Elég sok időm lesz rá.
– Neked sütöttem – mutatok a sárga pitypanggal díszített homoktortára, mikor felrohanunk az avasdéli szürke panelház mögötti dombra játszani.
Az elkövetkező két évben elválaszthatatlan jó barátok vagyunk, az eszünkbe sem jut, hogy két dadogósnak a gyereke vajon meg bír-e majd szólalni.
– Falura költözünk, lesz udvar és lesz saját hintám is – újságolom az iskolában az első év végén.
A második évet már az új iskolában kezdem. Egyszer-kétszer még találkozunk, amikor a szüleink meglátogatják egymást.
Eljutott-e Afrikába? Remélem igen, én mindenesetre már nem álltam ennek útjában.
Imádom az új sulit. Hárman vagyunk legjobb barátnők, egy osztályba járunk és mind a hárman ugyanabban az utcában lakunk, a Kossuth Lajos utcában. Vera három háznyira lakik tőlünk, Jutka öt háznyira, és mi lakunk középen. Az édesapám a falu körzeti orvosa, így a rendelővel egybeépített tágas szolgálati lakásban élünk.
Az épülethez szőlőlugasok által határolt kocsibeállón lehet behajtani, ez az előkert közepén húzódik. A szőlőlugasok túloldalán egy-egy járda vezet, az egyik a rendelő bejáratához, a másik a mi lakásunk bejáratához. Apukám szobájából két lépcsőfokon lelépve a rendelőben is vagyunk.
Apa otthonról dolgozik, a munkahelyén lakik, múlt század végi homeoffice rendszerben, a munka és magánélet dialektikus egységében.
Nekünk gyerekeknek ott a nagy kert, jó falusi levegő. A hatalmas fehértörzsű szomorú nyírfa lecsüngő ágait vastag kötegbe fogjuk, két kézzel markoljuk, a lábunkat felhúzva elrugaszkodunk a földtől és már Tarzanként lendülünk is. Máskor bekapcsoljuk a lemezjátszót, Kovács Kati és Szécsi Pál hangja tölti be a teret és mi táncolunk.
– Te leszel az első – fordulok Verához. – Aztán én jövök, utána te, Jutka.
Így hallgatjuk végig a lemezt, egyikünk fellép, a színpad a gyerekszoba narancsszínű mintás szőnyege, pörög, forog a zene ritmusára, a másik kettő a lelkes közönség.
– Anyukámnak feltűnt, hogy mostanában lyukas zoknival megyek haza tőletek – jegyzi meg Jutka, mikor leizzadva, kissé még szédelegve pihegünk egymás mellett. Aggódva sandít a lábára és valóban a kisujja már kikandikál a sárga zokniból.
– Gyere, keresünk valamit.
A barna kredencből előveszem a fehér műanyag varródobozt. Egymás mellett sorakoznak benne a színes cérnák, gombok, tűk, cipzárak.
– Ez jó lesz. – Választom ki az okkersárga spulnit. – Vedd le a zoknid, nem akarom rád varrni a szegénységet – mondom nagy bölcsen, anyukám szófordulatát használva.
Táncolni a klubdélutánokon is lehet. Ötödikesek vagyunk, az osztályunk harminc esetlen kiskamasz. Néhány lány már túlnőtte a fiúkat, én is közéjük tartozom.
Ilyenkor tartjuk meg a versmondó versenyt is. Zelk Zoltán Anya, apa hazajöttek című versét szavalom átéléssel, mely arra szól, hogy a szülők kérdezgetik az otthonhagyott gyerektől, hogy félt-e otthon egyedül és vigasztalni próbálják, ő meg azt mondja, hogy bele is hal, ha még egyszer elmennek a szülei.
A vége vicces, a hangomat kiengedem és magamban előre kuncogok a csattanón:
„De, ha mégis tovább élek, és én is felnőtt leszek, hogyha én is gyárba járok keresni a kenyeret; magamhoz veszem a kulcsot, és az ajtót becsukom, akkor aztán másszanak ki, ha tudnak a kulcslyukon!”
Hallom a tapsot, ketten jutunk tovább a nagy iskolai fordulóra.
A versek otthonosak, ritmus dobol bennük, biztonságos közeget jelentenek. Vagy mégsem? Tizenhárom évesen Mikulás ünnepség, ott az egész suli. Állok a pódiumon, csend van.
Mondanám a szerzőt, címet. Valami nincs rendben. Alig van levegőm. Akadozva préselem ki magamból a hangokat. Arcizmaim megfeszülnek, görcsbe merevedek, halként tátogok. S mint fuldokló, akinek egyszer-egyszer, még sikerül felbukkannia a víz felszínére, préselem ki magamból a szavakat. Nincs ritmus, nincs vers. Megsemmisülés van.
A sorok, kocsi után kötött, körbevonszolt, megtört test vergődéseként szakadnak ki belőlem.
Most, nyíljon meg alattam a föld! De nem történik semmi. Reszkető lábakkal megyek a helyemre. Az ég nem sötétül el, tüzes villámok sem zúzzák rommá az épületet. Ez csak egy kis magánhalál.
Hogy én mekkora hülye vagyok! Minek kellett ezt bevállalnom? – kattog a fejemben. Világot jelentő deszkák, nesze neked! Soha többé ilyet nem akarok!
– Délután ugye jössz moziba? – kérdezi tőlem Jutka. – Az új Terence Hill filmet fogják adni.
– Sajnos nem tudok menni, logopédiára megyek. – Lesütött szemmel bámulom a barna cipőmet. Szégyenkezem, zavarban vagyok a legjobb barátnőm előtt, mintha a logopédia tenné nyilvánvalóvá azt a tényt, hogy dadogok.
– Na, az szuper jó, hogy mész – hallom csilingelő hangját, és máris könnyebbnek érzem a mellkasomat. – Nem is értem a szüleidet, hogy eddig miért nem járattak oda, mondjuk a zongora helyett.
– Apa azt mondja, hogy gyerekként ő is dadogott, bár nehezen hiszem el neki – zárom le a témát.
Az apám, a testvéreihez hasonlóan, gyorsan, hadarva beszél. A négy fivér, ha összejön, egymást túllicitálva széles gesztusokkal magyaráz. Egyhamar olaszos hangzavar kerekedik.
Anya azt mondja, higgyem csak el, mert ő is tapasztalta apa megkukulását még egyetemista korukban. A sportszerboltban nem jött ki hang a torkán, még szerencse, hogy anya tudta, hogy pingpongütőt szeretne venni. Szóval úgy gondolják, hogy a helyzetem nem reménytelen, bár én ezzel most, a magam tizenhárom évével nehezen tudok azonosulni.
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
