„Ez nem velem történik. Biztosan nem. Talán csak tévedés. Hiszen annyiszor hallani, hogy az első vizsgálatok tévedtek. Az is lehet, hogy csak összekeverték a leleteket.” Editnek még három napot kellett várnia az újabb eredményekig.
Sz.S.V. írása.
„Sose kerülj kórházba.” Judit mindig ezt mondogatta neki vigyorogva. Erre most itt ült az orvossal szemben, és nem tudta, hogyan kerülje el a tekintetét. A doki szavait egyre távolabbról hallotta, de így is eléggé hallotta ahhoz, hogy tudja: az önámításnak vége. Minden vizsgálati eredmény megerősítette az elsőt.
Edit ereiben jéghideg vér lüktetett, és úgy érezte, teste lassan széthullik a belső remegéstől. Vajon ilyen az, amikor valaki sokkot kap?
Egész úton a világvége tudata keveredett elméjében azzal az abszurd gondolattal, hogy minden barátnőjét felhívja, és programot beszél meg velük a hétre. Mintha ez megmentené a valóságtól. Mintha a plázázás, piacozás, mozik, kávék és koktélok meg nem történtté tennék a mai napot. Vagy csak nem lenne ideje gondolkodni…
Hazafelé elkezdte figyelni az embereket.
Legszívesebben rájuk ordított volna: „Tudjátok, milyen szerencsések vagytok?!” Dühöt érzett és maró irigységet. „Bezzeg nekik megy tovább simán az életük…” Tudta, hogy ez nem reális, de nem tudott parancsolni a gondolatainak. Vagy inkább annak a pániknak és addig ismeretlen átrendeződésnek, ami épp keresztülviharzott rajta.
Nem emlékezett rá, hogyan jutott el a lakásáig. Belépett az ajtón. Néma csend várta.
A késő délutáni napfény narancsos melegséggel simogatta a fapadlót és a bútorokat. Ugyanaz a békés otthon, amit úgy szeretett, Edit most mégis üresnek és színtelennek érezte. Szépen feldíszített, kongó űr. A klór szaga egy másodpercre visszaköszönt az orrában. Egy pillanatra úgy érezte, felfordul a gyomra.
Gyász markolt belé. Mintha épp elhagyták volna, vagy mintha elveszítette volna egy szerettjét. Valóban elveszített valakit. Öt évtizednyi önmagát.
„Fel kellene hívnom Juditot. De pont őt? Aki mindig flegmán kerülte az egészségügyi témákat, és azt mondogatta, hogy csak orvoshoz ne kerüljön az ember? Talán azért tette ezt, mert ő is csak fél. De ha ő fél, hogyan támogathatna engem? De ki mást hívhatnék?”
Végül úgy döntött, nem szól senkinek. Él, ameddig él, aztán majd lesz valahogy. Úgy vélte, senkit nem érdekelne az egész, vagy pedig jönne a szokásos sajnálkozás, példálózás azzal, ki gyógyult meg és ki nem, kéretlen életmódtanácsok és társai. Erre pedig végképp nem vágyott. Elképedt, milyen gyorsasággal változnak és csaponganak gondolatai és érzései.
Magányosnak érezte magát. Egyedül a halállal szemben.
„Én és a halál. A halál és én.” Ilyesmire nem lehet felkészülni. Ilyesmi mindig csak „bárki mással” történik.
Csakhogy most ő volt a bárki más.
Edit tanácstalanul, letaglózva állt a szoba közepén, és döbbenten vette észre, hogy képtelen megmozdulni. Negyven percig ácsorgott ott. Aztán egy gondolat villant belé: Üzletet kötök Istennel!
Felzaklatva beszélt neki a napjáról, a betegségéről, majd felháborodva tette hozzá, hogy „de hát ezt úgyis tudod”, dühösen érvelt a sok évnyi templomba járással, mindig tiszta életével, és azzal, hogy nem ezt érdemli. Elkeseredett dühe jeges rettegésbe és zokogásba csapott át. Le kellett ülnie a kád szélére.
Képtelen volt abbahagyni a sírást. Lerogyott a kád mellé a hideg kőre, és álomba zokogta magát.
*
Mit is mondott egyszer Judit? Annyi zöldséget tud összecsacsogni, hihetetlen; néha túl sok kéretlen tanácsot ad, és gyakran elfelejt dolgokat…de jó ember.
„Bármikor úgy érzed, nem tudsz megbirkózni valamivel, én itt vagyok, megoldjuk, csak hívj fel!” Igen, ez az. Ezt mondta.
Mikor, hanem most? Ez az a helyzet! Egyedül van. Nem bírja el a ránehezedő súlyt. Megrémíti a kiszolgáltatottság, az, hogy nem tudja, mit hoz a holnap. De talán tényleg nincs egyedül.
Észrevette, hogy még mindig a földön kuporog. Teljesen elmacskásodtak a tagjai, sírástól duzzadt szemein pedig elfolyt a festék.
Szedd össze magad, vagy meghalsz, gondolta. Lassan felállt, megmosta az arcát, és a tükörbe nézett. Kimerült és ráncos arc nézett rá vissza. Hosszan nézett farkasszemet önmagával. Ahogy elmélázott, különös dolog történt. Egy idő után nem látott semmi mást, már önmagát sem, csak a szempárt, és mintha nem csak az arca, de minden más is megszűnt volna körülötte: tér, idő, kötelességek, problémák…
Homályos, időtlen arc vette körül a szemeit, ami lehetett akár öreg vagy fiatal arc is, sőt, mintha minden életszakaszát vagy épp minden életét egyidőben látta volna… Egyszerre valami hatalmas, végtelen, időtlen áramlás részének érezte magát, aminek a középpontjában ott van ő…
Érezte, hogy ő az öröklét része, és benne is ott a végtelen – de a kezében mindig csak a Most van.
Ez visszarántotta a jelenbe. Először érzett erőt magában reggel óta. Kiment az előszobába, és megkereste Judit telefonszámát.
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
