Sokáig azt gondoltam, hogy a kampányarcok világa teljesen más dimenzió. Aztán eljött a pillanat, amikor megértettem: a valódi történeteknek és a hiteles emberi pillanatoknak sokkal nagyobb ereje van, mint a tökéletesre retusált fotóknak.
2026 olyan lehetőséget hozott számomra, amire álmomban sem gondoltam volna. Év elején megjelent egy németországi, amputáltakat tömörítő csoportban egy felhívás: perifériás érbetegséggel élő amputáltakat keresnek egy kampányba.
Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem.
Hónapokig csend volt, így magamban már el is könyveltem, hogy nem engem választottak.
Tavasz elején azonban érkezett egy e-mail, amelyben gratuláltak: az egyik kiválasztott lettem! Ekkor derült ki, hogy a világ egyik vezető orvostechnikai és vaszkuláris (érrendszeri) innovációkkal foglalkozó vállalatának németországi kampányához adhatom az arcomat.
A kampány célja felhívni a figyelmet a perifériás érbetegség, cukorbetegség következményeire, mint például az amputáció. A probléma, mondhatni, világ méretű.
Tájékoztattak, hogy Berlinben Kristian Schuller sztárfotós fog minket megörökíteni. Mint bárki más, én is azonnal rákerestem az interneten, és eljött a „hűha”-pillanat: a fotós neves divatmagazinoknak dolgozik, és olyan szupermodelleket fényképezett már, mint Heidi Klum.
Hetekig nézegettem az Instagram-oldalát, és azon gondolkodtam, vajon milyen képeket készít majd rólam, és milyen ember lehet a kamera mögött?
Az ügynökség által lefoglalt szálloda pár percre volt az Alexanderplatz-tól, így kihasználva az időt, a férjemmel együtt megnéztük a Brandenburgi kaput és más berlini nevezetességeket is. A fotózás napján izgatottan keltem. Délelőtt még ellátogattunk a Madame Tussauds viaszmúzeumba, délután pedig sor jött a fotózás! A stúdióban már várt a stylist és a sminkes.
Miközben sminkeltek, a német RTL stábja forgatott, így megörökítették azt a pillanatot is, amikor először találkoztam a fotóssal, és elsírtam magam. A miértre a válasz egyszerű: a bennem lévő feszültség abban a pillanatban megszűnt, ahogy Kristian Schuller megölelt. Egy rendkívül nyitott, bohókás művész embert ismertem meg benne.
A stáb a fotózásra is követett minket, én pedig izgultam, milyen lesz a kamerája előtt állni. A perifériás érbetegség velejárója a lábfájdalom, ami nálam a hosszas állás miatt egyre intenzívebbé vált.
Miközben a kamerába mosolyogtam, igyekeztem leküzdeni a fájdalmat, és végig azt mantráztam magamban: „nem fáj, nem fáj”. A fotózás végén pedig megkaptam azt, amit eddig csak filmekben láttam: a stúdióban mindenki engem tapsolt meg. Felejthetetlen élmény volt.
Egy hónappal később startolt a kampány Berlinben, ahol végre találkoztunk a többiekkel is. Embermagasságú fotókon köszöntünk vissza – és ekkor értettem meg igazán, hogy a legmélyebb küzdelmeinkből is születhet valami felemelő, gyönyörű és másoknak is reményt adó dolog.
Évi történetének az elejét itt olvashatod el, a folytatás pedig itt:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
