Évi vagyok. 45 éves, három gyermekes anya, egy vidéki kisvárosban lakom. Az életem körülbelül ugyan úgy zajlott néhány évvel ezelőttig, mint a legtöbb embernek. Neked. Aztán elveszítettem az egyik lábamat. Most egy használható, az életemet megkönnyítő protézisre gyűjtök, ezért indítottam el a Láb projekt nevű oldalamat. Szeretnék én is normális életet élni!
A történetem négy évvel ezelőtt kezdődött, bár 2015-re már 2-2 szív és agyi infarktuson voltam túl. Ezen a nyáron fordulatot vett az életem: egyik napról a másikra elkezdett fájni a lábam, minden előjel nélkül.
Olyan típusú nő vagyok, aki elég jól bírja a fájdalmat, de ez olyan volt, amire nem tudtam nem oda figyelni. Amikor már ott tartottam, hogy nem bírtam csak két lépést tenni, bementem a helyi kórház SBO ügyeletére. A diagnózis: nincs trombózis. Hazaengedtek. A lábam továbbra is egyre jobban fájt, elküldtek mindenféle orvoshoz, de senki sem talált semmit.
A kardiológusom annyit tett értem – mert volt gond a szívemmel is -, hogy kaptam infúziókat, amelyek ideig-óráig segítettek. Tudta, hogy baj van, de nem találták az okát.
Ősszel aztán átkerültem a megyei kórház érsebészetére, érfestésre. Itt a fájdalomtól már nem voltam önmagam. Az érfestés bár egyszerű és rutin feladat, nálam három napig tartott. Közben a szubintenzíven feküdtem, itt ismerkedtem meg a morfin jótékony hatásával. Nem is nagyon emlékszem arra a pár napra. Arra viszont élesen, amit a doki mondott.
Közölte: bármikor elveszíthetem a lábam. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor a lelkem összeroppant. Ott és akkor nem tudtam, képes leszek-e felállni vagy végigcsinálni mindent.
Ekkor már nem éreztem a lábfejemet. Igazából a tudat rémitett meg, hogy milyen lehet az élet nyomorékként, mert így gondoltam rá. Bennem is ugyanolyan sztereotípia volt, mint mindenkiben. Mi lesz a gyerekeimmel, hogyan boldogulunk? Van-e értelme így élni tovább?
Napi szinten aggódtam a legkisebb gyerek miatt, mert már csak ketten laktunk együtt. Nem tudtam, hogy 12 éves kiskamaszként hogyan éli meg az anyja szenvedését, hogyan fogja feldolgozni? Nem veszi el a gyámhatoság tőlem? Ki vigyáz a gyerekre? Mindezt úgy, hogy csak hetente egyszer tudtunk találkozni, így maradt a messenger. Ezen beszélgettünk.
Ekkor már ősz végén jártunk és a fájdalmam egyre nőtt a kilátástalan élethelyzettel együtt. Olyan albérletben laktunk, ahol még nappali is égett a villany, hogy lássak. Minden bepenészedett, a szobát nem tudtuk felfűteni. De nem volt más választásunk, valahol lakni kellett.
Ebben az időben már marékszám szedtem az altató-nyugtató kombót, és így is csak napi 3-4 órát tudtam aludni, De azt is hogy! Megálltam a támlás szék mögött azt fogva, állva ringattam el magam sokszor arra eszmélve, hogy a földön kötöttem ki.
Rendszeresen látogattak az orvosi ügyeletről vagy a mentő vitt kórházba. Igen, nagyon közel jártam ahhoz, hogy gyógyszerfüggő legyek. Jelzem: 5 hónapja éltem őrült fájdalomban.
És akkor jött a vasalódeszka: sikeresen belerúgtam, amitől egy vízhólyag-szerűség nőtt a nagy lábam ujján és éreztem, hogy vége a dalnak… Így is lett!
Elkezdett üszkösödni a lábam, a hideg őszben papucsba jártam. Mást nem tudtam felhúzni. Napról-napra egyre csúnyább lett és egyre jobban tombolt a fájdalom.
Kiderült, hogy mit tudnak tenni és én mit tehetek. Tömören: amputáció vagy halál! Azt hiszem, jól döntöttem. 🙂
Iszonyú jó fej a sebész dokim, mindenért hálás vagyok neki. December 21.-én délután 4-kor toltak be a műtőbe. Ekkor volt utoljára négy végtagom.
Végre nem fájt! Csak aludtam és aludtam.
Legközelebb már mosolyogva köszöntöttem a dokimat. Igen, bármilyen hihetetlen, de így volt, hisz nem voltak többé fájdalmaim. 🙂 Érdekes, valahogy egyáltalán nem volt gondom ebből, hogy ‘lábatlankodom’. Igyekeztem minél önállóbb lenni, a kedves dokim és a nővérek szerint is megugrottam amit meg kellett, sőt, olyan izmaimat fedeztem fel akkor, amit se előtte se azóta… 😀
Számomra a rehab volt döbbenet, hogy semmi sem úgy működik, mint Amerikában. Láttam pár videót és … elgondolkoztató volt.
Eljött a nap és végre megkaptam az ideiglenes lábat. Hurrá! Valahogy azt sikerült úgy megcsinálni, hogy meg tudtam tanulni vele járni, ami királyság volt. Bár az, hogy fel kellett a hasra csatolni, nem igazán díjaztam, mert a hurkáimba bevágott rendesen, de hordtam.
Kérni szerettem volna házi segítségnyújtást az illetékes szervtől, ahol közölték, hogy csak várólistára tudnak tenni! Igen jól olvasod. Hát kösz, akkor megoldok mindent, mint eddig.
A lelkem itt még egy öklöst kapott… a műtét után eltűntek mellőlem az emberek és nem értettem: miért? Hiszen csak alkatrész hiányos lettem, de ugyanaz a dilis csaj vagyok, aki eddig voltam. A gyerekek egész jól fogadták a dolgot, olyan jókat tudtunk röhögni a nyomoromon.
A csonk szépen gyógyult, a lelkem annál nehezebben. Én, aki örökké mentem, most a négy fal közé voltam szorítva, egyedül. A kicsi tartotta bennem a lelket, éreztem, miatta kell erősnek lennem. Közben azért, hogy nehogy jól érezzem magam, el kellett menni az albérletből.
Semmit sem találtam ami jó lett volna és meg tudtam volna fizetni. Így egy volt kocsma helységbe költöztünk. Ivóvíz és fürdőszoba nélkül, felfűthetetlen helység volt. Egy országos szervezet segített a költözésben azzal a kijelentéssel, hogy nyugi, max. 2 hét és találunk mást. Ebből a 2 hétből több mint egy év lett!
Hogy éltünk? A gyerek az utcáról hordta a vizet. Télen, ha befagyott a közkút, akkor a szupermarketból. Már itt laktunk, amikor egyszercsak megadta magát a protézisem. Javíthatatlan lett. Sebaj, itt az ideje a véglegesnek! De ez valahogy nem jött össze. Egyszerűen két év alatt sem tudták jól megcsinálni…
Közben, mert az élet nagyon jó mókamester, megint kórházba kerültem. 2017. január elején olyan hasfájásom lett, hogy a végén a mentő vitt kórházba. Megnyugtattak, hogy minden rendben, biztos a rántott karfiol a ludas…
A 10. napon őrült fájdalom tört rám. Az ügyeletes doki leküldött hasi röntgenre, ahol kiderült: levegő van a belek között.
Pillanatok alatt a műtőben voltam ahol életmentő műtét keretében, 50 cm vékonybelet távolítottak el és sztomát kaptam.
Jött tehát a „szatyros élet”, amit megint a kicsi nyert meg magának, akinek meg kellett tanulnia kicserélni a zacskót. Nem érdekelt, hogy a tasak az oldalamon zörög, ÉLEK!! Ez a lényeg. Így fél évig egyáltalán nem tudtam a lábat felvenni, mivel a zacsit nyomta volna. Sebaj, akkor nekifutunk harmadjára is a járni tanulásnak! Részemről ment is volna a dolog, de a láb valahogy nem akart jó lenni. Dörzsölt, forgott a csonkon, nyomott.
A hónapok pedig szép lassan teltek el anélkül, hogy lenne egy használható lábam…
És végre 2019 lett. Lehet íratni újat! Mert bizony ennek, is mint minden segédeszköznek kihordási ideje van. Rengeteg videót megnéztem a netem, beszéltem több gyártóval, forgalmazóval, hogy melyik lenne nekem jó. És igen eldöntetett, hogy melyik.
Nem, nem az, amelyikbe beleszerettem, mert az 16 millió forint lenne. De amit végül is választottam tökéletesen jó lesz a számomra. 🙂 7 millió forintért.
Igen, ez itt vidéken egy ház és egy autó ára. Nem, a láb nem OEP támogatott. Méltányossági kérelmet adhatunk be rá, de nem garancia, hogy megkapom. Ezért kell a teljes összeget összegyűltetnem.
Bár tudom, hogy nem egyszerű, de a nyilvánossághoz fordultam segítségért.
Keresek 7000 embert, aki ezer forinttal támogatna, hogy meglegyen a lábam!
Közben megkerestem városunk polgármesterét is, hogy segítsen a cégek felé eljuttatni a megkeresésemet, talán akkor segítenek. Már megjött a válasz, hogy egyetlen cég se reagált rá. 🙁 Mondjuk az én megkeresésemre sem! 🙁
Nagyon sok ismert embernek elküldtem a felhívásomat, de a legtöbb esetben süket fülekre találtam. Oké, kis ember vagyok nagy álommal, de EMBER vagyok. Nekem, nekünk ez nem luxuscikk lenne az ÖNÁLLÓ ÉLETET jelentené!
És itt nem csak magamért beszélek. Hány és hány ember marad a kerekesszék foglya, mert nem megfelelő a protézise? Vajon a kormánynak miért nem érdek növelni a rá adható keretet?
Itthon annyira tabu téma! A nyomi lét bármilyen szegmense. Ezért is hoztam létre a Láb projekt oldalt, ahol nyíltan és őszintén beszélek mindenről. És igen, nem vagyok hajlandó feladni, hiszem meglesz a láb! Úgy gondolom teljes így is az életem, egy jó lábbal pedig teljesebbé tehetem és mindazt a személyes tapasztalatot, amit eddig szereztem még több emberrel tudnám megosztani és segíteni őket.
Kérdezhetitek: ezek után hogyan tudok boldog lenni? Egyszerű: boldogok a gyerekeim, hiszen élek. Így Én is az vagyok.
Több szervezetnél önkéntes vagyok, rész veszek az országban egyedülálló kezdeményezésben. Negyedik éve csinálom, a Fogadj el! Napot egy összfogyatékossági rendezvényt. Ahová érintett embereket hívok meg, mert fontos számomra a hitelesség. Vendégem volt eddig Hirtling István színművész, Sors Tamás paralimpikon, Hatvany Viktória festőművész, és amire nagyon büszke vagyok Iain Lindsay angol nagykövet, aki a tavalyi évben a fővédnöke volt a rendezvénynek.
Tavaly nyáron megtanultam úszni. Az idén kiharcoltam, hogy akadálymentesítsék az uszodát. Nagyon sok olyan embert ismerhettem, meg akiket a lábatlanságomnak köszönhetek, amiért hálás vagyok. 🙂
Megtanultam igazán szeretni és értékelni az életet.
Ha segítenél Évinek, hogy új lába lehessen, a lánya bankszámla számlájára utalhatsz:
11773339-01466087-00000000
OTP Nagy Jázmin Laura
Kiemelt fotó: Rosta Tibor
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
