Zsabóka: ,,Ha már tudok nevetni rajta, egy kicsit távolabb kerültem tőle”

Pontosan emlékszem arra, milyen elveszettnek éreztem magam a diagnózis után. Talán az egyik legfontosabb dolog, amit azóta megtanultam, hogy nincs két egyforma spektrumon lévő gyermek, ahogyan nincs két egyforma neurotipikus gyermek sem.

Sok szülő a diagnózis pillanatában úgy érzi, mintha egy címkét kapott volna a gyermeke. Én ma már inkább úgy gondolom, hogy a diagnózis nem bélyeg, hanem térkép. Nem azt mutatja meg, hogy a gyermekünk mire nem lesz képes, hanem azt, hogy milyen támogatásra van szüksége ahhoz, hogy kibontakoztathassa a saját adottságait. – kezdi Zsabóka.

– Az ADHD-ról és az autizmus spektrumzavarról ma már sokkal többet beszélünk, mint korábban, de még mindig rengeteg félreértés övezi ezeket az állapotokat.

Gyakran csak a nehézségekről esik szó, miközben ezeknek a gyerekeknek rendkívüli erősségeik is vannak: különleges látásmódjuk, őszinteségük, kreativitásuk, kitartásuk vagy éppen a részletek iránti figyelmük. Nekünk, szülőknek és pedagógusoknak az a feladatunk, hogy ne mindenáron megváltoztatni akarjuk őket, hanem segítsünk nekik megtalálni a saját útjukat.

Én ezt szeretném megmutatni az írásaimban is. Azt, hogy a nehézségek mellett rengeteg öröm, humor, fejlődés és sikerélmény is jelen van ebben az élethelyzetben. Talán erről beszélünk a legkevesebbet.

Zsabóka nem akar kész megoldásokat adni. Inkább egy lehetséges utat mutat meg – mondja. Szerinte éppen az tesz bennünket jó szülővé, hogy időnként kételkedünk magunkban. Úgy véli, hogy ha azírásaival akár csak egy embernek segíteni tud, már megérte megosztani őket.

Nem az a cél, hogy a spektrumos vagy ADHD-s gyerekeket mindenáron a világhoz igazítsuk. Az a cél, hogy megtanítsuk a világot egy kicsit jobban érteni őket. – vallja.

Zsabó az Európai Bizottságnál dolgozik. Magyarország 2004-es európai uniós csatlakozásakor költözött ki Brüsszelbe egy sikeresen teljesített versenyvizsgával, amelyet az újonnan csatlakozó tagállamok számára hirdettek meg.

– A vizsga után felkerültem egy úgynevezett shortlistre, ahonnan a különböző főigazgatóságok választhattak munkatársakat. Hat állásinterjún vettem részt, három helyre fel is vettek, végül én dönthettem arról, melyik pozíciót választom.

Jelenleg a HOME főigazgatóságon dolgozom, amelynek fő tevékenységi köre az emberkereskedelem elleni fellépés és a gyermekvédelem. Egy pénzügyi egységnél dolgozom részlegvezetői asszisztensként, de a mindennapi munkám jelentős részét a HR-feladatok teszik ki. – avat be.

Zsabó korábban angol tanárként dolgozott és a belgiumi költözéssel egy időben hagyta abba az aktív tanítást. Most írni tanítja a fiatalokat, éppen egy kamasznaplóíró kurzust állított össze. A program mentorálásában Balatoni József, Jocó bácsi is részt vesz, aki óriási tapasztalattal rendelkezik a kamaszok világának feldolgozásában.  Zsabó nagyon régóta ír, még a Freeblog fénykorában, elindított egy blogot a belgiumi hétköznapjairól „Ha kedd, akkor Belgium” címmel.

– Azt már akkor tudtam, hogy szeretek írni. Azt viszont még nem, hogy esetleg tudok is. A nagy fordulat a COVID idején érkezett, amikor beiratkoztam egy traumaíró kurzusra. Ott kezdtem el komolyabban foglalkozni azzal a lehetőséggel, hogy más műfajokban is kipróbáljam magam.

A traumafeldolgozásban nálam a humor alapvető eszköz. Ha már tudok nevetni valamin, az azt jelenti, hogy egy kicsit távolabb kerültem tőle. – mutat rá.

Az írás neki önterápiaként indult. A terapeutája javasolta, hogy írja le azokat a dolgokat, amelyektől szeretne eltávolodni.

– Amikor elkezdtem megosztani az írásaimat, és láttam, hogy mások kapcsolódnak hozzájuk, kezdtem elhinni, hogy az én történeteim is megszólíthatnak embereket.

Különösen fontosnak érzem, hogy közelebb vigyük egymáshoz a traumafeldolgozás témáját. Hogy merjünk beszélni a nehézségeinkről és a veszteségeinkről.

Nagy lökést adott, amikor megjelentem egy traumafeldolgozó Túléltem c. antológia kötetben. Ekkortól vált rendszeressé az írás az életemben.

Ehhez kapcsolódik egy nagyon nehéz időszak is. 2018-ban meghalt az édesanyám, néhány nappal később pedig szívinfarktust kaptam. Nyitott szívműtéten estem át, ami hosszú távon életmentő beavatkozásnak bizonyult.

Az egyik legnehezebb része az volt, hogy a lányomat a felépülésem idejére Magyarországra kellett küldeni az édesapjához. Két és fél hónapig csak videóhívásokon keresztül láttuk egymást.

A rehabilitáció alatt erősödött meg bennem az igény, hogy leírjam mindazt, amin keresztül megyünk. Nemcsak a saját történetemet, hanem azt is, milyen egy speciális nevelési igényű, neurodiverz gyermek édesanyjának lenni.

Azóta dolgozom azon, hogy ezekből az írásokból egyszer regény szülessen.

– A kamasznapló írás kapcsán mit látsz a mai fiataloknál?

– Több generációnyi különbség van köztünk, de egy dolog biztos: más eszközökkel kommunikálnak, mint mi tettük. A mi időnkben a naplóírás természetes önkifejezési forma volt. Elég csak Adrian Mole naplójára gondolni, ami sokunk számára meghatározó olvasmányélmény volt.

A mai fiatalok leginkább digitális platformokon kommunikálnak. A kurzus célja éppen az, hogy megmutassuk: milyen az, amikor az ember nem csak megoszt valamit, hanem valóban ír.

Nem az a fontos, miről írnak, hanem hogy megtalálják a saját hangjukat. A naplóírás nem versenytársa a közösségi médiának. Egyszerűen más funkciója van. Olyan eszköz, amely segíthet rendszerezni a gondolatokat és fejlődni az önkifejezésben.

Én az írást hasonlónak látom, mint a rajzolást. Lehet digitálisan alkotni, de az alkotás lényege ugyanaz marad.

Zsabó szerint lehet tanulni a fiataloktól is. Szerinte ők sok tekintetben elfogadóbbak és nyitottabbak, mint a korábbi generációk.

– Ugyanakkor néha úgy érzem, bizonyos dolgokkal szemben közönyösebbek. Talán éppen ezért fontos, hogy eszközöket adjunk a kezükbe, amelyek segíthetnek új nézőpontokat felfedezni.

Egy rendkívül gyors és folyamatosan változó világban élnek. Körülveszi őket a mesterséges intelligencia, az állandó online jelenlét és az összehasonlítás kényszere. Fontos lenne emlékeztetni magunkat arra, hogy emberek vagyunk, nem gépek.

– Előfordul, hogy elakadsz az írásban?

– Rendszeresen. Folyamatosan megkérdőjelezem, hogy jó-e, amit írok. A visszajelzések szerencsére sokat segítenek. A legnagyobb elakadások általában akkor jönnek, amikor nagyon mélyre kell ásnom magamban. Olyankor megszülethet valami igazán fontos, de utána előfordul, hogy hetekig nem tudok hozzányúlni a szöveghez.

Vannak történetek, amelyeket csak azért kezdünk el mesélni, hogy könnyebb legyen tovább vinni őket. Aztán egyszer csak kiderül, hogy nem vagyunk egyedül velük. Zsabóka írásai éppen erről szólnak: arról a bátorságról, amely szükséges ahhoz, hogy kimondjuk a nehézségeinket, és arról a reményről, hogy a kimondott történetek mások számára is kapaszkodót jelenthetnek.

Fotók: Zsabóka

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.