András mogorva arccal ült le az asztalhoz. Homlokát gondok barázdálták. Felesége már jól ismerte ezt az arcot. Bölcsen nem szólt férjéhez, szavak helyett mozdulatainak kedvességével igyekezett körülvenni őt. Kitette elé a gőzölgő levest, és csendben leült mellé.
Sz.S.V. írása.
András mogorván babrálta a szalvétát, miközben átvillant az agyán, hány hónapja is vacsoráznak így, újra ketten. Ha lányuk még velük lakna, most itt csacsogna mellettük, mit sem törődve az ő szótlanságával. Aztán a másnapi munka jutott eszébe. A jelentést sikerül leadnia reggel nyolcra, hiszen mindent megtett ennek érdekében, túlórát is vállalt, sőt, esténként otthon is dolgozott rajta. Vajon mihez kezd most, hogy megírta a jelentést? Ürességet érzett.
A feleségére pillantott. Mindig is szerette.
De vajon ő is érzi-e ezt? Már ezer éve nem udvarolt neki. Virágot is csak Judit hozott be néhanapján a konyhába a kertből. Mégis, mintha felesége az évek során csak fiatalodna. Mindig nyugodt és valamiféle lágy ragyogás veszi körül. Mi a titka? Nekem ez nem megy!
Hirtelen nagyon öregnek érezte magát.
Judit megérezhetett valamit, mert rámosolygott. András próbálta viszonozni, amiből most is csak hümmögés lett, mint mindig.
Judit mindig finomakat főzött neki, András azonban sosem érzett hálát különösebben a szeretettel fűszerezett étkekért. Ez a természetes, nem? Reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk. Eszünk, mert enni kell. Ha harminc év alatt nem érte meglepetés az asztalnál, akkor most sem fogja. Harminc év…fél élet együtt. Ideges mozdulattal igazította meg a szalvétát. Még ez sem egyenes.
Csendben kanalazni kezdte a levest. Keze megállt a levegőben.
Ez az íz…
Megdermedt, ahogy rég távolba veszett érzések borították el. Szeme elhomályosult. Új színek és fények érkeznek a helyiségbe… Tejfehér falak, kék ablakkeretek, ismerős illatok, melegség, biztonságérzet. Sírás vágya szorítja torkát.
Édesanya az… látja, ahogy újra ott ül mellette a sárga kockás ruhában, fiatal arca ragyog, szeretettel nézi, ahogy ő eszik, és kedvesen megsimítja a kezét. Látja, amint Édesapa lép a konyhába, virággal a kezében, és megöleli Édesanyát. Feje búbján újra Édesapja erős kezének gyengéd simogatását érzi. Mintha még a hangját is hallaná…
– Ha megetted, mehetünk focizni.
Békességet érez, áramlást és nyugalmat egyszerre… Pohárkoccanás. András megrezzent. Megindultan a tányérra bámult, majd a Feleségére. Ő viszonozta a pillantást. Vajon valóban megcsillant a szeme vagy csak képzelődöm? – tűnődött András.
Kétszer szedett a levesből.
Lassan, elmélkedve fogyasztotta. Nem tudott mit kezdeni ezzel a szokatlan emelkedettséggel. Úgy érezte, valami teret kíván benne, ott, legbelül. Felállt, megköszönte a vacsorát és kisietett a szabadba. Muszáj volt friss levegőt szívnia. Maga sem tudta, meddig álldogált tétován a teraszon. Régmúlt emlékek járták át lelkét, ahogy kereste a helyét a saját életében. Kettejük életében.
Judit halkan dúdoló hangja úszott fülébe a konyha felől. Szellő suhant át a kerten, s a vacsora illata újra megérintette a szívét. Lábai megindultak. Egy ideig babrált a kertben, majd belépett a konyhába. Judit megfordult, némán elzárta a vizet, s közben szemét nem tudta levenni férjéről. András esetlenül helyezte a hét szál rózsát a vázába. Tekintetük hosszan egymásba fonódott.
– Sétálunk…?
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
