Álmos vagyok. 23 éve élek itt. Azt hiszem, előtte is éltem már valahol, de arra nem szeretnék emlékezni. Isten azt monda nekem, az nem fontos.
Lipusz Andrea írása.
” Tudom hogy elhitted
de fel soha nem foghatod
egy percig nem érezheted át
én mindig egymagam maradok..”
Álmos vagyok, akinek a tekintetében a világmindenség végtelen mélységet fedezheted fel, ha van bátorsagod hozzá, hogy beletekints. Mert ha ezt teszed, olyan szakadékok nyílhatnak meg előtted, amikbe az átlagos halandó menthetetenül belezuhan. De ne félj, ha gondolod, tartalak.
Tudom, gyengének és véznának látsz, de erősebb vagyok, mint gondolnád. Az évek megedzettek. Jobban, mint kellett volna, azt mondja anya.
Várj egy kicsit, most kimegyek a teraszra, mert anya nyitva felejtette az ajtót, – ezt én egy másodperc töredeke alatt észreveszem- és megkeresem a korlátra akasztott zöld locsoló kannát. Zöldet. A zöld jó szín.
Az első biztonsági tárgyaim között volt egy zöld kicsi tank. A zöld jó szin… A kanna öblös hangot ad ki, ahogy kopogtatom. Tetszik.
Először az ujjaimmal végig simítom, aztán a körmömmel kapargatom, addig, amíg a körmöm picit beszakad. Ez mindenki másnak fájna, de nekem jó érzés. Anya ezért mérges lesz, de aztán megbékél. Végül mindig megbékél.
Most kopgtatni kezdem, ütemesen, ritmikus kopogtatásokkal. Ezt órákon át bírom csinálni, de persze nem hagyják. Nem értenek semmit —
Álmos vagyok, akitől az autizmus elvette az evés és az ivás képességét, és örömét, aki sosem tudja meg, milyen egy bundás kenyérbe harapni, ha éhes vagy, vagy a tikkasztó forróságban felhajtani egy pohár vizet. Elvette a testem egészségét, és azt, hogy beszélhessek hozzád.
De értelek téged, akkor is, ha a fura mozdulataim és viselkedésem miatt azt gondolod, fel sem fogom, amit mondasz. De. Felfogom. Jobban, mint gondolnád.
Az agyam másképpen van huzalozva. Teljesen másként, mint a tiéd. Csodabogár vagyok, a magam nemében.
Peti azt mondja rám, marslakó. Peti érti a huzalozásomat, és mindent, ami én vagyok. Peti a testvérem, de nekem néha olyan, mintha egyben az apukam is lenne. Ő erős, és hangos. Anya kisebb, és sokkal halkabb.
Anya mindent ért, ami vagyok, mi valahogy összenőttünk az évek alatt. Nem lehet tudni, hol kezdődök én, és hol ér ő veget? Értitek?
Andris is értette, de ő már nem él velünk. Neki más a családja.
Várj egy kicsit, be kell kapcsolni a teknősbékás videot a laptopomon, – ezt Andristól kaptam – és a TVben a zenét. A TV-t Peti vette nekem, és anyának. Azt hiszem, Peti mindent meg tud venni és fel tud emelni, mert nagyon erős. Engem is fel bír. Még most is, nemcsak kisebb koromban.
A zene jó. A zene segít a másként huzalozott fejemet lecsillapítani. Mindig más zenéket hallgatok, de azt sokáig. Hetekig. Van, hogy hónapokig is. Tudom, te megőrülnél tőle, de nekem biztonságot ad, ahogy a hangok mindig, ugyanolyan sorrendben következnek egymás után.
Ez jó. A sorrend. És az egymás utániság. És az egyformaság. Most épp A Welhello „Csoda hogy még élünk” c. dalat hallgatom végtelenítve, előtte ByeAlex Prilukija ment. Jó zenék.
Álmos vagyok, aki azt gondolta, mesél nektek arról, milyen az én világom, hogy aztán jobban megérts, és ne csodálkozz, ha látsz engem, és a többi marslakót. Mert tudod, tulajdonképpen én is elsősorban egy nagyfiú vagyok, csak másod – vagy sokadsorban autista.
Ha érdekel, kérlek írd meg, akkor mesélek.
Anya üzeni, hogy ” énidőleteltölelés”.
Kiemelt kép: Lipusz Andrea képe
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
