Na hiszen! Már megint itt tartunk, pedig a tanév csak most kezdődött. Ruhapróba, táncpróba minden héten az utolsó két órában. Tanár, diák ideges, lót-fut fel-le, senki nem találja a helyét.
Orbán Erika írása.
Maga az esemény fél ötkor kezdődik, de már reggel néhány osztály pakol a tornateremben, ami óriási és pont megfelel a jeles alkalomnak. Az órákon mindenki izeg-mozog, menne már haza vagy csak le a tesiterembe lógni egy kicsit… Tanítani nem lehet, bár a tanárok rendületlenül próbálkoznak.
Az énektanár hamis, a matektanár a függvényeket összekeveri, az irodalomtanár hirtelen Ady-t szaval József Attila helyett, miközben próbálja visszaszerezni az osztály figyelmét.
Kora délután már mindenki hullafáradt, a lányok idegesen próbálgatják a ruhákat. Egymás kezéből tépik ki, mert senki nem találja a sajátját.
Valahogy ez kicsi, az meg nagy, a harmadik el van szakadva. Gyorsan beletűznek két biztostűt, csak megtartja a tánc végéig…
Az egyik lány próbálja felhúzni a mindig elakadó cipzárt, de hosszú haja állandóan beleakad a fogak közé, amitől először fájdalmasan felsikít, aztán kétségbeesetten nézi, hogy a kiszabadított hajfürt elveszti a besütött göndörségét, és lankadtan hullik a vállára. Sütővasat azonnal! Visítja, és amikor a kezébe nyomják, máris tekeri rá a fürtöt, meg sem várja, hogy a vas kellően meleg legyen.
Egy másik lány a szoknya tülljével birkózik, mert az minden igyekezete ellenére állandóan kilóg a szoknya alól ott is, ahol nem kellene. Végül feladja a küzdelmet, hát ha nézni akarja a tüll a felvonulást, akkor nézze!
A tanárok, akik az öltözködést felügyelik, eddigre már sikítófrász közeli állapotban leledzenek, mert nem csak a gyerek, de a szülő sem hallgat rá.
Mindenki a maga gyerekét keresi, őt szeretné lefotózni, megörökíteni az utókornak, hiszen ilyen esemény csak egyszer adódik az életben. És hát nem nagyon látják életük fő művét: a gyermeket, ilyen elegáns ruhában, ennyire klasszul belőtt hajjal. A szakadt farmer és a lófarok nem versenyezhet a lakkozott haj és a hófehér szoknya alatti abroncs merevségével. Szerintük.
A gyerekek erről mást gondolnak.
A lányok az öltözőben végre megtalálták a saját ruhájukat és nagy nevetések, kiabálások, jajgatások közepette kisminkelik egymást.
Valaki majdnem hasra esik, ahogy kifele menet a tűsarka beleakad a lábtörlőbe; egy másik lánynak a hajdísze minden erőfeszítése ellenére csálén áll. Végül megrántja a vállát. Így marad.
A fiúk a másik öltözőben csendesebbek. Zavartan bújnak bele a hófehér ingekbe, felveszik az öltönynadrágot, idegesen igazítják a zakót, amit talán soha nem viseltek még. A nevetést nem lehet elfojtani.
A káosz itt is felütötte a fejét. Az egyik srác éppen azzal küzd, hogy melyik is a zakó eleje? Az, amelyiken a gombok vagy az, amelyiken a zsinórok vannak. Végül rájön, hogy ezek egy és ugyanazon oldalon vannak: a zakó elején.
Társa a nyakkendőjével küzd, miközben fintorogva látja, hogy a zoknija kilóg, ráadásul nem is fekete, szóval még azt is le kell cserélni.
Az ifjak próbálnak elegánsan, mondhatni az öltöny megkövetelte úri modorban viselkedni, de a végén csak idétlenül vigyorognak egymáson. Újfent megállapítják, hogy az öltöny hülyeség, ráadásul kényelmetlen is.
A főpróbán, frakkban-klakkban még egyszer megkísérlik, hogy egyszerre lépjenek.
A látványtól Béla bá’, a tánctanár haja azon nyomban égnek mered, mintha legalábbis belenyúlt volna a kettőhúszba. Már az ingét is kitépte a nadrágjából, és már üvölteni sincs ereje, csak hangosan sóhajt: „Jobb láb! A másik jobb!” – mire a diákok közül többen egyszerre balra lépnek, amitől a sor alig bírja megtartani magát.
A gyerekek kuncognak, hangosan nevetni persze senki sem mer, mert Béla bá’ tekintete azonnal keresztüldöfi.
Aztán hirtelen mindenki bezsúfolódik a tesiterembe. A szülők egymás mellett szoronganak, apák feszengek az öltönyben, anyák húzogatják a szoknyákat, nagymamák szorítják szemükre a zsebkendőket. Talán azért könnyeznek, mert rég volt önmagukat látják, ahogy annak idején ők is bevonultak snájdig osztálytársaik karján.
A modern élet jelei is megmutatkoznak, villognak a mobiltelefon kijelzői, ahogy mindenki megpróbálja lekapni a gyereket, aki „jajistenemdejólnézki”. Néhány apuka próbál TikTok-stílusban videót készíteni; vicces, ahogy a nagy igyekezetükben szinte fellökik egymást. A gyerek meg idétlenül vigyorog, mert rém kellemetlen neki, hogy az ősök hülyét csinálnak magukból.
Végre elkezdődik maga az ünnepség. Vonulnak a gyerekek.
Egy fiú, egy lány, kezük az előttük lévő vállán, hogy a magas sarkokon tipegők ne bukjanak el. Különböző bevonulózenék harsannak fel, az osztályok felelősségteljességük tudatában felemelt fejjel vonulnak. A sor elején az osztályfőnök, akinek szintén könnyes a szeme. Ezen több gyerek elcsodálkozik.
Még sosem látták sírni, csak arra emlékeznek, hogy idegesen kiosztja őket, ha valami olyat csinálnak. Nem tudják elképzelni, hogy ő is emberből van, és négy éven át volt anyjuk helyett anyjuk vagy apjuk helyett apjuk.
Négy éven át terelgette ezeket a nebulókat, és most kénytelen elengedni a kezüket. Sokaknak ez már a sokadik osztálya, mégsem megy könnyen. Olyan sok mindenen mentek már át, annyi élmény sűrűsödött bele ebbe a négy évbe.
Lassan mindenkire felkerül a szalag rajta a dátummal, és láss csodát! Az ifjak kihúzzák magukat, és büszkén néznek a közönségre. Látjátok? – mondja ez a tekintet. – Hát megcsináltam!
Aztán kivonulnak, és érdekes módon az öltöny már nem lóg rajtuk, mint valami odadobott kacat. Szépen rásimul a fiúkra, a lányokon feszül a ruha, megmutatva formás testüket, s a szülők döbbenten bámulják a sort, ahol már nem is az ő szemük fénye vonul, hanem egy csapat életerős, gyönyörű, elegáns fiatal. A jövő nemzedéke.
Már nem csak a nagymamák szorítják szemükre a zsebkendőket.
Orrot fújnak, torkot köszörülnek, nyakkendőt és szoknyát igazítanak, és ideges várakozással néznek a nagy duplaszárnyú ajtó felé, ahonnan majd feltűnik a táncosok csoportja.
Nem kell sokat várni, az ajtóban megjelenik az első pár. A nézők szipognak, ahogy a hófehér abroncsos szoknyában bevonulnak a lányok, mellettük öltönyben a fiúk.
Gyönyörűek – suttogja valaki, mire a többiek egyetértően bólogatnak.
Felcsendül a Kék Duna keringő, és a fiatalok egyszerre mozdulnak, kecsesek és magabiztosak, még az emelést sem rontják el.
Miközben lassan elfogynak a lépéseik, a terem megtelik nevetéssel, hangos tapsokkal és félig elfojtott érzelmekkel. A szalagavató nemcsak tánc, hanem káosz, izgalom, félelem és öröm kavalkádja, amely csak egyszer van egy életben, amit mindenki utál, mégis imád.
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
