„Ez a lány nagyon vidám!” – ez volt a nyolcéves lányom első észrevétele, amikor meglátta a tévé képernyőjén Adamcsek Edit, azaz Edo step aerobic óráját. És tényleg, az egyik legsikeresebb magyar aerobic presenterből árad az energia és a magával ragadó jókedv, amitől az ember azt is elfelejti, hogy éppen levegőért küzd az otthoni edzés negyvenedik percében…
Laikusként nehéz megítélni, melyik oktató jó szakmailag és melyik kevésbé, tapasztalatom szerint sokkal többet számít az illető személye. Szerinted hány százaléka a sikerednek ez az emberi tényező?
Jól látod, valóban többet nyom a latban az oktató személyisége, az, hogy hogyan tudsz kapcsolódni hozzá, mennyire tud motiválni. Nekem ebben sok munkám van, mert alapból sokkal introvertáltabb vagyok, mint ami az óráimról lejöhet. Az, hogy ennyire el tudok lazulni, hogy jó értelemben tudok egy kicsit őrült lenni, a megfelelő kommunikáció nem jött automatikusan, hanem évek munkája.
Nagyon meglepődtem, amikor azt olvastam, hogy a vállalkozói lét szabadságát feladva elmentél egy szoftvercéghez menedzsernek. Általában fordított irányú karrierváltásokról hallani…
Bármennyire is szeretem az aerobikot, hiányzott a szellemi kihívás, mert van egy olyan hátterem, amely miatt igénylem, hogy jobban használjam az agyamat.
Diploma után három évig például az Országos Meteorológiai Szolgálat numerikus modellező osztályán dolgoztam, mint alkalmazott matematikus.
Most egy szoftvercégnél vagyok menedzser, és így teljes az életem: sok mindent megtapasztalok, sok mindenben kipróbálhatom magam. A munkahelyem szellemi kihívást és anyagi biztonságot jelent, míg a saját „sportos” vállalkozásomban kiélhetem a kreativitásomat és a kísérletező kedvemet. A személyiségem különböző oldalait más-más helyen teljesítem ki. Egy kisebb cégnél dolgozom, ahol nem annyira szegmentáltak a feladatok, mint egy multinál, nem lélekölő a munka. Sok mindenre van rálátásom és hatásom – mintha vállalkozó lennék, csak éppen nem a saját cégemben.
Mit szólt a főnököd, amikor először meglátott a képernyőn, a step-padon ugrálva-pörögve?
Tudott róla, hogy mivel foglalkozom, de azt mondta, „ezt az Editet én nem is ismerem…!”, annyira mást lát belőlem a munkahelyemen. Kérdezték már többen, hogy melyik vagyok igazából én, de mindkettő én vagyok, csak a személyiségemnek más-más oldalát mutatom meg. Néha hülyéskedem azzal, hogy van egy civil és egy szuperhős énem, mint Superman és Clark Kent. Egyik nélkül sem lennék ilyen kiegyensúlyozott, mindkét munka más ad hozzá az életemhez. Igaz, ez néha nagyon fárasztó, hétfőnként például reggel kilenctől este kilencig nyomom pihenő nélkül, és gyakran szombaton is dolgozom… A maximalizmusom pedig hajt, mindig felfelé nézek, mit lehetne még elérni, de azért büszke vagyok rá, hogy helyt tudok állni mindkét fronton.
Az egyik Insta-postodban őszintén vallottál arról, hogy komoly problémáid voltak a külsőd elfogadásával. Ezt nehéz elképzelni…
Most már rendben vagyok, de tény, hogy nehezen fogadtam el a testem.
Ma már, amikor tükörbe nézek, nem azt látom, hogy más sportolók milyenek és én miért nem vagyok olyan.
Tíz éve még vágytam kockás hasra, de ma már nem bánom, hogy nincs. Ha valamit nem szeretek a finesziparban, akkor az az, hogy nagyon a külsőségekre megy rá; elég, ha megnézed a sztáredzőket. Egy időben engem is elkapott a megfelelési vágy, vágyakoztam, hogy kellene kinéznem, hogy sikeres és szerethető legyek.
Erre még rátett egy lapáttal, hogy azon agyaltam, milyen külsőt várnak el tőlem az emberek edzőként. Hiszen az ember énképe, önértékelése attól függ, milyen kép él a fejében arról, mit gondolnak róla mások, még akkor is, ha rosszul gondolja.
Te rosszul gondoltad?
Nem tudom, de elfogadtam, hogy ugyanolyan átlagember vagyok, mint azok a nők, akik hozzám járnak: ülőmunkát végzek és mellette sportolok – engem ez tesz hitelessé. Én azzal mutatok példát, hogy elfogadom, a testalkatom nem tökéletes, de ezzel is lehet boldogan élni. Ezt nem mindig gondoltam így, megvoltak a magam harcai, de most már jól érzem magam.
A step aerobic egyik hazai „helytartójaként” járulsz hozzá a több évtizedes sportág életben tartásához és megújításához. Nem lehet könnyű ez most, amikor sorban jelennek meg az újabb és újabb mozgásformák, és sokan mennek a divat után…
Tényleg úgy érzem néha, mintha árral szemben úsznék, mert az aerobic nem egy mainstream sportág, de ez a szenvedélyem. Szerencsére nemcsak az idősebbek jönnek az óráimra, akik húsz éve megismerték az aerobicot, hanem a huszonévesek is felfedezik maguknak.
Főleg olyanok, aki szeretik, ha az izmaik mellett az agyuk is dolgozik egy-egy edzésen. Sokan mondják, hogy nem is néznek az órára közben, mert annyira leköti a mentális energiáikat, hogy nincs idő másra figyelni…
Kicsit olyan ez a sport, mint egy aktív meditáció: fókuszálni kell, közben minden mást kikapcsolsz, csak a jelen létezik. Ha pedig jön a sikerélmény, az hatalmas endorfinlöketet ad, igazi flow-élményben van részed!
Hogy lesz egyáltalán sportedző az, aki világéletében utálta a tesiórákat?
Tényleg, eleinte nem is értettem, miért íratott édesanyám sporttagozatos osztályba… Állítólag eleven gyerek voltam és le akarta kötni az energiáimat,
és bár később osztályt váltottam, csak rossz dolgok jutnak eszembe a tesiórákról: kötélmászás, függeszkedés a bordásfalon, pókjárás medicinlabdával, és azok a borzalmas Cooper-tesztek!
Semmi sikerélményem nem volt, csak később, amikor beírattak úszni, kezdtem el élvezni a mozgást. Az aerobicot is anyukámnak köszönhetem, ő kezdett el ugyanis járni rá, nekem pedig megtetszett.
Ez azt jelenti, hogy a hozzám hasonlóknak is, akik hadilábon állnak a sporttal, van remény?
Szerintem bárki megszeretheti a mozgást, csak meg kell találnia a számára megfelelő mozgásformát.
Szerencsére az utóbbi tíz évben sokat változott a fitneszipar, ma már nemcsak az alakformálás vagy a fogyás számít, hanem egyre inkább az egészségmegőrzés is.
Tíz éve például még elképzelhetetlen volt, hogy egy fitneszterem órarendjében ott legyen a gerincjóga is, ma sokkal szélesebb a paletta, mindenki talál magának való sportot, attól függően, mi számára a fontos.
A bátorító mondatokat, amiket hallhatsz tőlem az órákon, tényleg komolyan gondolom! Én értem, ha valami nem megy, és nem gondolom, hogy erőből kellene nyomnom ennek az ellenkezőjét.
A társadalmunkban benne van, hogy ha valami nem megy, érezzük rosszul magunkat és hagyjuk abba, de én nem ezt üzenem. Az élet annyi területén próbálunk tökéletesek lenni és annyiszor érezzük magunkat rosszul, ha ezt nem érjük el; a mozgásban koncentráljunk inkább arra, hogy jól érezzük magunkat!
Ha nem megy minden elsőre, ha nem megy minden tökéletesen, nem baj, a mozgás pozitív hatásait attól még meg fogjuk tapasztalni. Aztán ki tudja, talán ez a felfogás az életünk más területeire is hatással lesz…
Kiemelt kép: Andrási Ingrid
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
