Az utóbbi időben kezdett letisztulni bennem, hogy mit tanított nekem a női közösségekkel végzett munka. Amikor végül megfogalmaztam mindezt egy cikkben, azt hittem, sikerült szavakba öntenem a lényeget.
Kosztka Edina írása.
A megjelenés után azonban hosszú, személyes történetek érkeztek hozzám.
Nők írtak a testükről, a szégyenérzetükről, a megfelelési kényszerről, a nőiségük megéléséről, az anyaságról, betegségeikről és önbizalomhiányukról.
Ahogy ezeket a történeteket olvastam, feltűnt, hogy – bár mások voltak az élethelyzetek és a nehézségek – ugyanazok a gondolatok tértek vissza újra és újra.
„Nem éreztem magam kívülállónak.”
„Nem kellett tökéletesnek lennem.”
„Nem versenyeztünk.”
„Nem ítélkeztek.”
„Biztonságban voltam.”
A női csoportokban folyamatosan találkozom azzal a félelemmel, hogy miként látszódunk mások szemében. Talán éppen ezért működik sokunkban egyfajta folyamatos belső készenlét.
Hogyan mozgok? Hogy nézek ki? Mit gondolnak rólam? Nem vagyok túl sok? Vagy éppen túl kevés? Nem leszek nevetséges?
Észre sem vesszük, mennyi energiát emészt fel ez a folyamatos önfigyelés. Annyira hozzászoktunk, hogy már szinte természetesnek tűnik. Ahelyett, hogy azt élnénk meg, ami éppen történik velünk, azt próbáljuk kontrollálni, hogyan látszódunk mások szemében.
A nőtársaim megosztásaiból számomra az volt a legfontosabb felismerés, hogy nem magabiztosabbak lettek, hanem biztonságban érezték magukat.
Miért ilyen ritka élmény az, hogy nem kell megvédenünk magunkat?
Mitől válik egy közösség valóban biztonságossá?
Például attól, hogy szabad hibázni. Hogy egy elrontott mozdulatból nem lesz szégyen, inkább közös nevetés. Hogy a tapasztaltabb nem fölénk, hanem mellénk áll.
Hogy nem kell bizonyítanunk, hogy elég jók vagyunk.
Hogy a bizonytalanságot nem kell elrejteni, hiszen mindannyiunkkal előfordul.
Amikor megírtam az első írást a témában, azt hittem, hogy pontot tettem egy folyamat végére. Nem az döbbentett meg, hogy mi, nők mennyi félelmet hordozunk magunkban. Hanem az, hogy milyen kevés lehetőségünk van arra, hogy ezeket legalább egy időre letehessük.
Ma már úgy érzem, hogy ez a kérdés sokkal összetettebb, és ha beszélünk róla, újabb és újabb felismerések születhetnek.
Ilyen aprónak tűnő, hétköznapi pillanatok alakítják például azt, hogy mitől érezzük úgy, hogy tényleg elengedhetjük magunkat.
Lehet, hogy nem is önbizalomból van hiány a legtöbbünk életében. Hanem olyan közegekből, ahol végre nincs rá folyamatosan szükség. Talán nem újabb módszerekre van szükségünk, hanem olyan közösségekre – legyen az tánc, sport, éneklés, alkotás vagy bármi más -, ahol nem teljesítenünk kell, hanem egyszerűen csak jelen lehetünk.
Ahol nem azért tartozunk valahová, mert megfelelünk, hanem mert tökéletlen, egyszeri és megismételhetetlen emberek vagyunk.
Fotók: Kosztka Edina
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
