A segíteni akarás, az adni jó érzés mindannyiunkban benne van ideig-óráig, alkalmanként segítünk is mindannyian, különösen karácsony környékén. Ám vannak, akiknek a segíteni akarás az életük. Így van ezzel a Horváth család is, ahol Adrienn, Gergő, és a lányuk, a 13 éves Liza is az állatok megsegítésére tették fel az életüket.
Hogyan kerültetek kapcsolatba az állatvédőkkel?
– Azt hiszem az, hogy az állatok védelme, segítése az életünkbe jött, tulajdonképpen sorsszerű volt. Én voltam az, aki már anya hasából kibújva, gyerekként is minden állatot összeszedtem, hazahordtam, gyógyítgattam, bár a panelban ezt az apám nem annyira díjazta. Sokáig nem is tarthattam semmiféle állatot, végül mégis lehetett egy kutyám, aki nagyon-nagyon sokáig volt az életem része.
Nem titkolt vágyam volt, hogy állatorvos leszek, de aztán az élet másfelé vitt. Ám jött a Covid, a hatalmas semmittevés, és az élet újra elém dobta a lehetőséget, hogy azzal foglalkozhassak, amit igazán szeretek
– feleli az anya, Horváth Adrienn.
– Én az állatmentéssel mindig is szimpatizáltam, a Fema Állatmentő és Állatvédelmi Egyesület pedig adta magát, hiszen itt voltak a vármegyében. Néhányszor már vittünk is nekik adományt Gergővel, megsimogattuk a befogadott kutyákat, cicákat. Egyszer úgy alakult, hogy egy nagyobb adományt vittünk ki, és ott ragadtunk.
Aztán mentünk újra és újra.
Így kezdődött az utunk állatvédőként, de azt hiszem igazából nekem ez bakancslistás is volt, azt akartam, hogy az állatok az életem részei legyenek. Talán ha nem jön a Covid, előbb-utóbb akkor is így alakult volna, az a lelassulás csak kiszakított a mókuskerékből, és így könnyebb volt.
Kezdetben csak vasárnaponként jártunk ki az állatokhoz a férjemmel és Lizával, aztán egyre többet hét közben is – emlékezik vissza a kezdetekre Adrienn.
Mit csináltatok? Miből álltak ezek a látogatások?
– Kennelt takarítottunk, felszedtük a kutyakakit, sétáltattunk. Gergő segített a fizikai munkákban, például kennelt ácsolni, és a webes felületek karbantartásában is. Én átvettem a social media felületeket, intéztem az örökbeadást, rendeztük az oltásokat. Csináltunk mindent, ami adódott, amit kellett.
Liza 10 éves volt, amikor elkezdtünk kijárni, és hamar kiderült, él-hal az állatokért. A következő nyarat végig az Egyesület telepén töltötte, nem volt számára gond bepiszkítani a kezét. A 10 éveseket meghazudtoló módon bánt az állatokkal – emeli ki Adrienn.
Pedig egy nem csak móka és kacagás a kutyusokkal az élet…
– Nem, sajnos nem minden állatot lehet megmenteni.
Hozzánk a beteg, sérült, rossz sorsú állatok kerülnek, olykor olyan állapotban, hogy már csak az utolsó útra tudjuk elkísérni őket.
Liza ezt is látja, és hihetetlen empátiával bánik a haldokló állatokkal.
Akkor nem is meglepő, hogy Liza már most tudatosan állatorvosnak készül.
– Már 10 évesen eldöntötte, néhány látogatás után. Olyannyira tudatos, hogy már 3 éve részt vesz nyaranta állatorvosi táborokban, ahol megtanult oltást adni, infúziót bekötni, de megélt nagy örömöket és mély fájdalmat is. Az állatok szenvedése megérinti. De mindig túllép rajta, és folytatja. – mutat rá Adrienn.
Hogy lehet ezt lelkileg bírni? Hogy bírjátok?
– Sokan mondják, hogy ők ugyan nem bírnák. Egyértelműen nem könnyű.
De ha mindenki úgy állna hozzá, hogy nem bírom lelkileg, nem csinálom, akkor ezek az állatok ott maradnának kidobva, sérülten, ott halnának meg magányosan, ahol elütötte őket az autó.
Mi ezt másként nézzük, másként érezzük. Mi hiszünk abban, hogy mindenkinek jár az esély. – hangsúlyozza Adrienn.
Nehéz távolságot tartani? Nincs tele a házatok kutyákkal cicákkal?
– Van néhány állat otthon. Egy kutya és öt macska erősíti most a klánunkat. Sok az ideiglenes befogadottunk is, de őket gazdihoz adjuk, miután megerősödnek.
És volt még egy kutyus, egy agyonkínzott, agyonelletett, meggyötört amstaff, akit annyira megszerettünk mindhárman, kötődtünk hozzá, hogy már intéztük az örökbefogadását – ám sajnos már csak az utolsó útjára kísérhettük el. Tüdőrákos volt. Számtalan ilyen esettel találkoztunk már az elmúlt években, de Szendi esete mélyebb nyomot hagyott bennünk. – emlékezik vissza Adrienn.
Liza, te hogy élet meg, hogy a család aktív állatmentő?
– Én már évek óta állatorvos akarok lenni, ebben nagyon megerősített a FEMA, illetve hatalmas tapasztalatot ad. Rengeteg sikerélménnyel is gazdagodok minden nap. Úgy tudok segíteni, hogy közben én is élvezem.
Emlékszem, a születésnapom alkalmából ki akartunk menni a menhelyre. Ők azonban annyira el voltak havazva a sok tennivalóval, hogy alig tudtak fogadni minket. Rengeteg adományt gyűjtöttünk nekik, és amikor átadtuk, ott maradtunk segíteni. Azóta minden vasárnapunkat ott töltjük a menhelyen. – emlékezik vissza Liza.
A fiatal lány általában az ott élő állatok ellátásában segít: eteti, itatja, de a kaki felszedése sem gond számára. Az állatorvosi táborban tanultakat pedig nagyon jól tudja már most hasznosítani. Mérhetetlen szeretetet és sikerélményt kap az állatoktól – vallja Liza.
– Mivel az állatorvosi pályán szeretnék továbbmenni, a menhely abban is segít, hogy ott látom, mit hogyan kell, és azt is, hogy mi mindenre vagyok képes. – mutat rá.
Azért nem minden tini ennyire tudatos. Ti mit szóltok ehhez?
– Nagyon büszke vagyok Lizára. Számtalan esetben, még a tragédiáknál is olyan éretten viselkedik, amit sok felnőtt is megirigyelhetne. Valami olyan dolgot kapott az állatok által, amit nem lehet pénzben mérni, nem lehet megfogalmazni.
Mérhetetlenül sokat tesz az állatokért, és nem azért, mert elvárjuk tőle, ez belőle fakad.
Már rég nem csak vasárnap, hanem minden nap érintkezik velük, de az elhatározása nem ingott meg. Akár úgy dönt, hogy tényleg állatorvos lesz, akár nem, az biztos, hogy a most átélt tapasztalatok meghatározzák majd a jellemét. – mondja elérzékenyülve édesanyja, Anita.
Mi pedig addig is együtt segítünk a mentésre szoruló, beteg, sérült állatokon, mert hisszük, hogy nekik is jár egy esély.
Fotók: FEMA Állatmentő és Állatvédelmi Egyesület
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
