Egy napilapnál voltam újságíró, amikor először találkoztam az abúzus kifejezéssel. Néhány hónap után azonban felmondtam, mert épp én lettem a bántalmazás alanya. Egy kollégám ugyanis úgy gondolta, feldobhatnánk egy kis kukoricázásban való ölelkezéssel azt a riportkörutunkat, amelyre együtt küldtek ki bennünket tudósítani a szatmári cigányság helyzetéről. 19 éves voltam. Ő 35 körül. Szexuálisan bántalmazott, de akkor ezt még nem láttam át.
Egy év múlva egy kedves úr gondolta úgy, hogy unalmas lehet nekem a tolmácsolás a záhonyi határnál, ezért a sebváltó helyett a combom fogdosásával akart lendíteni a munkakapcsolatunkon. Rendőrrel fenyegettem meg. 20 éves voltam, ő 60. Szexuálisan bántalmazott, de akkor ezt még mindig nem láttam tisztán.
Alig néhány hónap múlva vonattal tartottam hazafelé, amikor egy velem egyidős srác telepedett le hozzám a fülkébe. Bár az egész kocsi üres volt, ő úgy gondolta, biztosan magányos vagyok, ezért elővette a farkát és felajánlotta nekem. Takarodj! – kiáltottam, és abban a pillanatban ki is dobtam a fülkéből, majd magamra zártam az ajtót. A srác leszállt és a sínek mellett verte ki, miközben továbbra sem fagyott le az arcáról a mosoly. 21 voltam, szexuálisan bántalmazott, és végre leesett a tantusz.
Akkor voltam utoljára erős.
A “Kuss” az életem része lett
Ezt követően ajándékozott meg a sors életem legmeghatározóbb 7 éves kapcsolatával, amelyben viszont fokozatosan veszítettem el önmagam. Bár szexuális bántalmazásról, abúzusról szó sem volt, én mégsem tudtam kiállni magamért. Nem tudtam elmondani, ha valami nem jó, ha valamit máshogyan szerettem volna az életemben, hogy “mindennél jobban szeretlek, de te is szeress úgy, hogy boldog legyek”, mert attól tartottam, egyedül maradok. Aztán jött még egy vőlegény és a férjeim, én pedig végleg elveszítettem a fonalat.
Az elmúlt 25 évemet a magánéletemben legfőképp az határozta meg, hogy mindennek és mindenkinek megfeleljek — elsősorban a partnereim elvárásainak, bogarainak —, és csak azt vettem észre, hogy egyre ritkábban szólalok meg és más dolgom nem is lehet, mint a kiszolgálás, a gyereknevelés, a főzés, az önkritika gyakorlása és a lábaim szétnyitogatása. Már ha épp hajlandók voltak szeretni, és nem azt mondták, hogy
“Mióta terhes vagy, más a szagod, nem tudok hozzád érni.”
“A melledről a gyerek jut eszembe, nem tudok hozzád érni.”
“Fogyjál le, mert így nem tudok hozzád érni.”
Ha hiszed, ha nem, volt, hogy listát kaptam a kötelezően megnézendő filmekről és elolvasandó művekről, hogy elég művelt legyek az aktuális páromnak.
Az is meg volt nekem mondva, hogy mit vegyek fel otthon, hogy jó legyen rám nézni, ahogyan az is, hogyan vezessem a háztartást, hogyan mosogassak és takarítsak, hogy az a szeretett félnek jó legyen.
Nem volt ritka az sem, hogy be kellett fognom a szám, hiszen nőként nem érthetek a dolgokhoz. Igen, a “Kuss!” elég rendesen az életem része lett.
Alkalmatlannak nyilvánítva
Tőlem többször is el akarták venni a gyermekeimet és klinikai szakpszichológusokkal dobálóztak, mondván veszélyeztetem őket és alkalmatlan vagyok a nevelésükre. Voltam feljelentve gyámhatóságon, de egyéb hivatalban is lakcímmel való visszaélésért, de olyan is volt, hogy nekem kellett ismét rendőrrel fenyegetőzni, hogy visszakapjam az egyik gyermekemet.
Mondanom sem kell, hogy az alkalmatlanságomat nem a bíróságok, a gyámhatóság vagy a gyermekeim pedagógusai hangoztatták, sőt a hatóságok mindig gyorsan le is zárták az ilyen ügyeimet megalapozatlanságra hivatkozva.
Az évek alatt mégis eljutottam addig, hogy csak bennem van a hiba, mindent rosszul csinálok, és elhittem, hogy nem vagyok szerethető, nem vagyok épelméjű, és egyre többször gondoltam a békés megsemmisülésre is.
Pedig csak egy dolgot kellett volna tudatosítani magamban: jó vagyok, csak kishitű. Meg kellene végre becsülnöm magamat és nem lenne szabad megengednem, hogy félek.
Mert féltem attól, hogy egyedül maradok, hiszen azt hittem, csak párkapcsolatban lehet boldogan élni. Féltem attól, hogy rossz példát mutatok a gyermekeimnek a válásaimmal, mert attól tartottam, akkor ők sem hisznek majd a szerelemben.
Végezetül féltem attól, hogy mi van, ha tényleg minden igaz, és egy semmire sem jó, mentálisan sérült, a korábbi traumáit feldolgozni nem tudó anya vagyok.
Mielőtt végképp az őrületbe kergettem volna magamat, megálljt parancsoltam mindennek.
Így jöttem ki a gödörből
Szinte mindegy is, hogy milyen bántalmazásnak hívjuk a fentieket, vagy hogy nárcisztikus személyiségzavarosok, borderline-ok vagy egyszerűen csak önző férfiak vettek-e körül, hiszen én is hibáztam azzal, hogy nem hittem magamban és sokáig nem álltam ki magamért saját magammal szemben sem. Tartottam a szám, védtem mások és magam előtt is a partnereimet, mert szégyelltem, hogy ennyire béna vagyok.
Nem mertem bevallani senkinek, hogy igen, rossz döntéseket hoztam, és igen, jobban tartottam a magánytól, a szeretetnélküliségtől, mint bárki a világon. 25 év után tértem észhez és végre léptem.
- Sokat jártam pszichológusokhoz, coachokhoz, de még kineziológushoz is.
- Kértem segítséget a Patent egyesülettől.
- Soha el nem küldött levelekben adtam ki magamból a fájdalmaim.
- Gyakran újra is olvastam ezeket a leveleket, hogy ne essek vissza senki csapdájába és megerősödjek.
- Megnéztem a világ összes romantikus filmjét.
- Kerestem magamnak egy hobbit, a fotózást, amelyen keresztül ki tudom magamból adni a tehetetlenség érzését is.
- Elkezdtem sokat sétálni és túrázni, hogy lássam az élet apróbb és nagyobb szépségeit.
- Nem utolsó sorban pedig összeállítottam egy zenei listát, amelyen csak olyan dalok voltak, amelyek hűen tükrözték a helyzetemet és bátran ki is mondták azt, amit én nem mertem, vagy nem merhettem.
Ma már nem írok leveleket és a Spotify-listám is átváltozott nyugisabbá. Nem járok pszichológushoz sem, bár valószínűleg visszatérek majd, mert hiszem, hogy mindenkinek jó, ha van egy szakember a “zsebében”. A pszichológusok, coachok ugyanis nem beszélgetőtársak, hanem valóban hathatós támaszok lehetnek. A túrázás, fotózás viszont maradt, mert a rengeteg csoda, amelyet általuk megélek, gyógyít.
De, ami a legfontosabb, nem mondtam le az emberekről. Újra nyitott vagyok, újra ismerkedek, újabb barátságokat kötök, de közben már nagyon odafigyelek magamra.
Mert az a “kisördög” belül, akit belső hangnak is nevezhetünk, eddig is jókat mondott, csak soha nem hallgattam rá. Mára ő a legjobb barátom.
Ha neked is van egy hasonló történeted, amit megosztanál velünk és a Női váltó olvasóival, írd meg nekünk a noivalto@gmail.com -ra.
Fotó: Pexels, Adobe Stock
Hasonló történetekről ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
