Egy a millióból – ennyire becsülték az orvosok annak az esélyét, ami Szabó Patríciával történt: egy pillanat alatt, egy hétköznapi mozdulattól deréktól lefelé lebénult. Senki nem hitte, hogy nemcsak a kerekesszéket kerüli el, de hihetetlen akaraterővel a sportedzői pályáját is folytatni tudja.
„Egy mini hangfalat akartam feltenni a pultra egy edzés után, amikor egyszer csak mintha megszűnt volna a lábam. Megfogtam a combom, de nem éreztem a saját érintésemet, csak feküdtem a földön. Gyógytestnevelés szakon végeztem, azonnal tudtam, hogy nagy a baj…” – emlékszik vissza Patrícia a tíz évvel ezelőtti októberi napra. Akkor ötéves kisfia is szemtanúja volt a drámának, de nem akarta megijeszteni: „nincs baj, csak nem engedelmeskednek anya lábai”, nyugtatta. Akkor a testnevelőtanári állása mellett TRX-edzőként dolgozott a családi edzőteremben, ahogy csodával határos módon ma is teszi – de ne szaladjunk ennyire előre!
Nem hitték el, hogy lebénult
Mint kiderült, azon a végzetes napon Patrícia két csigolyája hirtelen elcsúszott egymáson, az idegszál pedig közéjük szorult. A „baleset” ámulatba ejtette az orvosokat is, annyira kicsi az esélye, hogy valakivel hasonló történjen. „Először bizonygatták, hogy csak valamiféle sokkot kaptam, nem hitték el, hogy deréktól lefelé tényleg béna vagyok…”, meséli Patrícia, aki hamar megkapta az állapotára vonatkozó előrejelzést: kerekesszék életfogytig.
„Nem hittem el, nem fogadtam el. Úgy voltam vele, hogy az orvosok így gondolják, én meg úgy, hogy felépülök. Ekkor megint a sokkra hivatkoztak, azt gondolták, nem fogom fel a dolgot, azért tagadok” – meséli. Vallja, az a szerencséje, hogy gyerekkora óta sportolt.
„Sportolóként nemcsak fegyelmezett voltam, de azt is megszoktam, hogy minden helyzetből ki kell hozni a legjobbat. Amikor jóval később mankóval bebicegtem vizsgálatra és közöltem az orvossal, hogy fogok én még ugrókötelezni is, kinevetett: mit akarok én, örüljek, ha menni tudok majd. Pedig akkor már tudtam, hogy helyrejövök.”
Kiszavazó show a rehabon
Gerincműtét, majd fél év rehabilitáció következett, emberfeletti munkával. „A rehabot a paraplégiás, azaz bénulásos osztályon csak kiszavazó show-nak hívtuk, mert minden héten hazaküldtek valakit. Nem azért, mert meggyógyult, hanem mert nem fejlődött eleget és lemondtak róla… Rettegtem, hogy ne én legyek a következő. Akkor a második emeleten laktunk, s nekem, aki mindig pörgős életet éltem, a bezártság, a magatehetetlenség borzasztó kilátás volt. Tavasszal már fogócskázni akartam a fiammal, s arra gondoltam, hogy ha Erőss Zsolt fél lábbal hegyet mászott, akkor nekem is van esélyem.”
A rehabon minden nap egy icipici javulást hozott Patrícia számára. Még így is hat hétbe telt, mire felülhetett, s újabbakba, mire sikerült gurulós segédeszközzel, úgynevezett rollátorral megtennie néhány métert. Az pedig szinte elérhetetlen álomnak látszott, hogy egyszer újra testnevelőtanárként, edzőként térjen vissza.
A kórházban kezdett blogot írni is, nagyrészt azért, hogy mentálisan is épen élje túl élete legnehezebb időszakát, de nem várt hozadéka is lett a virtuális naplónak. „Sokan megkerestek, hogy reményt adtam nekik, motiválom őket a küzdésre, mert hasonló helyzetben vannak, mint én. Ennek már sok éve, de éppen a napokban látogatott meg egy Svájcban élő magyar lány, aki hazautazott egy hétre, s ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön hozzám edzeni”, mondja Patrícia. A blogolást ugyan már régen abbahagyta, de évente egyszer azért visszalapoz a régi bejegyzések között.
„Most látom csak, mennyire szörnyű állapotban voltam… Akkor, belülről nézve a helyzetet, ez nem tűnt fel, csak csináltam, amit kellett, minden nap, percről percre.”
Haza jó darabig egyáltalán nem, később is csak hétvégénként járhatott, párja tartotta a frontot hónapokig. Gondoskodott Zsombiról, megtartotta Patrícia edzéseit – még szerencse, hogy szintén szakmabeli -, egyetlen pillanatig sem kellett amiatt aggódnia, hogy otthon vajon minden rendben megy-e nélküle. „Akkor döbbentem rá arra is, hogy rengetegen állnak mellettem, s mennyi barátom van. Hihetetlen erőforrás volt ez a nehéz pillanatokban!”, emlékszik vissza.
„Nem akartam rokkant testnevelő lenni”
Bár a felépülés nem sprint, hanem hosszútávfutás volt, az idő sürgetett, fél év után ugyanis automatikusan megindul a rokkanttá nyilvánítás folyamata. Rokkant testnevelőnek lenni pedig, valljuk be, nem egy vonzó életpálya…
„Alig tudtam bot nélkül menni, de vissza kellett mennem tanítani. Nem volt más választásom. Így utólag látom, milyen kockázatos volt, hiszen már attól komolyan megsérülhettem volna, ha valaki nekem jön” – mondja.
Akkori orvosai meglepődnének, hova jutott a sérülés óta. Bár vannak bizonyos maradványtünetei – futni csak bicegve tud, és a lábujjhegyen állás is kihívást jelent -, ma ugyanazt az életet éli, mint korábban. Nemcsak erre büszke, de arra is, hogy fia az ő pozitív életszemléletét viszi tovább. „Szerintem ő építkezett abból, ami velem történt. Gyakran elhangzott az elmúlt években otthon, amikor valami nem sikerült neki, hogy: „anya béna volt, mégis jár” és ez szerintem őt is motiválja.”
Patrícia saját életével áll példaként a vendégei előtt, az egészség fő alappillérének az életét megmentő mozgást tartja. Ezért is lepődött meg, mennyien leszoktak erről a járvány alatt. „Egy évig zárva volt a fitnesztermünk, s bár azt hittem, hogy a kényszerű bezártság után az emberek alig várják, hogy újra személyesen, élőben edzhessenek, nem így történt. Nem gondolnám, hogy ennek a sok új online lehetőség az oka, sokkal inkább az, hogy az emberek elkényelmesedtek, leszoktak a mozgásról. Pedig egy ilyen helyzetben, mint amilyenben most vagyunk, még fontosabb a testi-lelki egészség, hiszen minél erősebb az immunrendszerünk, annál több esélyünk van a vírussal szemben is!”
Fotó: Pomaranski Luca
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
