Mesélő tárgyak, amelyek története folytatódik, valaki másnak az életében. És a rajongójuk, Farkas Andrea, aki összegyűjti őket és megtalálja az új otthonukat. Ez a Másik történet, az online régiségkerekedés, ahol egy ipari biztosíték is új életet és főszerepet kaphat.
A modern lakásokba is kell valami régi – vallja Farkas Andrea, a Másik történet online régiségkereskedés tulajdonosa, aki régi szenvedélyét váltotta sikertörténetre. Biztos ízléssel találja meg és választja ki a hol a hétköznapi szépséget, hol igazi ritkaságot képviselő darabokat, csupa olyat, amit ő is elfogadna az otthonába.
Ahogy körülnézek a Másik történet „főhadiszállásán”, kapásból van több olyan tárgy, amibe bele tudnék szeretni… Megfordult itt olyan, amelyet képtelen volnál továbbadni?
Több is. Került hozzám például egy Maurer Dóra-kép, amitől nem váltam meg.
A gyengéim még a Zsolnay-szilkék, amelyekben egykor zsírt, lekvárt tároltak az emberek. Van belőlük jó néhány, és bár más is gyártott ilyeneket, a saját érdeklődésemen belül szigorú vagyok, a hasonlókkal, a másolatokkal nem elégszem meg.
És hát a régi lenvásznak – ezeket előszeretettel használom én is az otthonomban -, és a népi kerámiák, főleg a fekete színűek. Ezek egyébként, annak ellenére, hogy a paraszti élet kellékei voltak, abszolút megállják a helyüket modern környezetben is.
Nemcsak az otthonodból, a kínálatból sem nehéz kitalálni, hogy az eklektika rajongója vagy…
Igen, lakberendezőként is az eklektikus vonalat képviseltem, vallom, hogy minden modern lakásba kell valami régi tárgy. Néhány évvel ezelőtt még nem igazán voltak erre vevők az emberek, de mára ez megváltozott,
és egyre többen fedezik fel, hogy a régi, mesélő tárgyak életet és színt visznek minden otthonba.
Én talán a rusztikus, népi tárgyakat szeretem a legjobban, azok közül is az egyszerűbb, letisztultabb darabokat, amelyeket jól bele lehet illeszteni a modern enteriőrbe.
Családi örökség a vonzódásod a régi dolgokhoz?
Gyerekkorom óta szeretem őket, később örököltem néhány apróságot, amelyeket nagy becsben tartok.
Gyakran vásároltam régi dolgokat, de olyan is volt, hogy bekérezkedtem egy gyártelepre „kukázni”…
Ahogy gyűltek otthon a dolgok, egy részük előbb-utóbb a garázsban kötött ki. Aztán kinőttem a garázst…
„Saját gyönyörűségemre is csinálnám”
A Másik történetnek nagy rajongótábora van, gyűjtők és ismert emberek is szívesen vásárolnak tőled, mégis csak kevesen tudják, ki áll az Instagram-profil mögött…
Nem vagyok könnyen megnyíló ember, ritkán posztolok magamról bármi személyeset. Az is évekig érlelődött bennem, hogy a szenvedélyemmel komolyabban is lehetne kezdeni valamit. Kezdetben kevés volt a bátorságom az értékesítéshez, ehhez képest szinte az elejétől kezdve folyamatos a pörgés. Magánemberként régóta használtam az Instagramot, de azért részt vettem több képzésen, webináron a témában, hogy bele merjek vágni. Egyébként minden organikusan alakult, nem volt még üzleti tervem, marketingstratégiám sem.
Úgy voltam vele, hogy ha csak a saját gyönyörűségemre, a munkám mellett csinálom, az is jó! Ennek ellenére a dolog az első perctől sikeres.
Nagy a pörgés nálad, rengeteg tárgy fut át a kezeden. Honnan szerzed be a kincseket?
Kezdetben is voltak kapcsolataim, és menet közben is sokat építettem, a legtöbb tárgy személyes ismeretség útján kerül hozzám. Ismerek például „gyűjtögető embereket”, akikre lehet számítani – képzeld, klasszikus házalók is léteznek még! -, vannak ismerőseim piacokon, és a legkülönbözőbb ismerőseim jelentkeznek, ha a birtokukba kerül valami, aminek örülnék. Mára eljutottam oda, hogy van kinek szólnom, ha például szükségem van tíz tekercs régi lenvászonra.
Egyébként a család is besegít: a férjem a pénzügyeket intézi, édesapám pedig, aki eleinte csak nézte, ahogy csiszolgatok, festegetek, ma már egyre több munkafázisban részt vesz készít, ő készíti például a fém állványokat a kisebb tárgyakhoz, hogy dekoratívan kiállíthatók, bemutathatók legyenek.
Ha már előéletről beszélünk: a nálad felbukkanó tárgyaknak a történetét is igyekszel felkutatni?
Igen, megpróbálom minden darabról megtudni, kié volt, honnan került hozzám, ami néha csak izgalmas kutatás eredményeként derül ki.
Bár sokat gondolkodtam a vállalkozás nevén, visszatekintve valahogy adta magát, hiszen ezeknek a tárgyaknak folytatódik a történetük – valaki másnak az életében.
Tavaly például vettem három rézkarcot, egy Kanadában élő magyar művész képeit, amelyeket ajándékba küldött haza Magyarországra. Érdekes, hogy egy Angliában élő vásárlóm vette meg, vagyis a képek körbeutazták a fél világot – ez ám a másik történet! Sőt, most, hogy már sok a törzsvásárlóm, előfordul, hogy egy tárgy hozzám kerül, és már tudom, kié lesz.
Ipari alkatrészből modern lakásdísz
Vannak olyan „dísztárgyak”, amelyeket csak nálad láttam: senki meg nem mondaná róluk, hogy régi biztosítékokról van szó…
Én ipari szobroknak nevezem őket. Ezek nem mások, mint a magasfeszültségű vezetékek biztosítékai, amelyek nagy részét már leszerelték, de néhol még mindig használatban vannak. Leszerelve tényleg olyanok, mint egy-egy modern szobor, rajtuk van a címeres Zsolnay-logó is.
Valakinél láttam egyet koszosan, porosan, és rögtön tudtam, hogy kincsre találtam! Mondtam neki, hogy megveszem az összeset, így tettem szert egyszerre több mint ötven darabra belőle.
Vannak slágertermékek?
Érdekes módon a könyvek nagyon népszerűek, pedig először csak magamnak kezdtem régi művészeti albumokat gyűjteni, a magyar albumok a kedvenceim. Nem könnyű feladat jó minőségű – hiánytalan, tiszta – könyveket szerezni, nagyon gondosan kell válogatni. Ért már nagy meglepetés is közben: egy Bosch-albumban találtam félmillió forintot; úgy látszik, valaki abban gyűjtögette a dugipénzét.
Egész hétvégén nem aludtam, azon rágódtam, kié lehetett, mert valakinek biztosan hiányzik az a pénz… Szerencsére jelentkezett érte a gazdája és vissza tudtam neki utalni.
Nem sokkal később egy másik régi könyvben egy gyönyörű grafikára bukkantam – úgy éreztem, ez ajándék a megtalált pénzért.
A régi fa tárgyaktól azonban valahogy félnek az emberek, pedig azok is jól kombinálhatók a mai darabokkal. A régi cipészsámfák például gyönyörűek! Vicces egyébként, hogy vannak saját tárgyaim, amelyek időnként véletlenül rákerülnek egy-egy fotóra – na, akkor hirtelen mindenkinek azok tetszenek…
Ilyenkor nem válsz meg tőlük?
Soha. Talán furcsán hangzik, de amit kifejezetten a saját otthonomba vásárolok, azt nem adom el később sem. Amibe egyszer beleszeretek, az nem lehet másé. Az a baj, hogy semmit nem unok meg…
Itt minden darab egyedi és lélekkel teli. Szövődnek néha első látásra szerelmek tárgyak és vásárlóik között?
Előfordul. Van egy kedves vásárlóm, aki külföldön él, de akárhányszor hazalátogat, eljön hozzám körülnézni.
Egyszer, amikor éppen babát várt, meglátott nálam az állványon egy képet, amely egy „ősanyát” ábrázolt. Teljesen megilletődött, annyira beleszeretett, de akkor még nem volt eladó a kép.
A lelkemre kötötte, hogy szóljak, ha megválnék tőle. Így is lett, de akkor meg éppen nem engedhetett meg magának egy ekkora kiadást, úgyhogy gondolkodási időt kért… Közben titokban megkeresett a férje, hogy megvenné karácsonyi ajándéknak a feleségének, mert tudja, mennyire vágyik rá. Titokban kellett tartanom, miközben izgultam, nehogy rákérdezzen a vásárlóm… Nem sokkal később kaptam egy fotót, rajta az ominózus festmény a pár otthonának előkelő helyén. Az ilyen történetekért megéri csinálni.
Fotók: Farkas Andrea, Pomaranski Luca
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
