Ha visszagondolok a 3 évvel ezelőtti életemre és arra, ami azóta történt, néha elgondolkodom, mi ütött belém. Persze a változás lassanként jött, nem egy filmszerű hirtelen jött megvilágosodásra kell gondolni, inkább amolyan lassú, csöndes változásra, amiben megérett bennem a gondolat, hogy valami mást akarok. Máshogy élni.
Fekete Judit írása.
Akkor még benne voltam abban a klasszikus életnek nevezett izében, amit megszoktunk, amit a szüleinknél láttunk, amiben felnőttünk. Ezt leginkább amolyan sodródásnak éltem meg, így kell élni, ez a menete, ezt csinálják mások is.
Korán reggel felkelünk, gyerekeket elvinni oviba, iskolába, aztán rohanni be a munkahelyre, hogy időben beérjek, egy irodában ülni egésznap, dolgozni mint az őrült, aztán négykor felpattanni, rohanni újra a gyerekekért, bevásárolni, tanulni a srácokkal, aztán főzni valamit, és este hullafáradtan bezuhanni az ágyba.
Reggel pedig kezdődhet ugyanígy minden, a lakás-iroda-rohangálás szentháromságában, vagyis ha azt a bizonyos boldogság-fokmérőt nézzük, hát az enyém még tudott volna hová emelkedni.
Pedig látszólag minden rendben volt, szép család, cuki gyerekek és cuki pasas, biztos munka. De tényleg csak ennyi lenne az az életnek nevezett dolog?
Aztán jött a covid, amikor kicsit belekóstolhattunk abba, hogy lehet máshogy is.
Te jó ég, mekkora változást hozott!
Otthonról dolgozhattam, és végre volt időm mindenre, mert a munkát úgy osztottam be, ahogy illeszkedni tudott az életembe. És láss csodát, így is el volt végezve, csak épp nem ment el idő az irodában töltött rengeteg felesleges dologra.
Tudjátok, a végeláthatatlan meetingekre, amik sokszor több időt vettek el, mint amit értek. Vagy a kollégákkal való dumcsizás, némi szociális élet az asztalok mellett, ami nyilván kell, nem vagyunk robotok, de én inkább úgy lazítanék, ahogy én szeretnék, nem pedig, ahogy lehet.
Végre végig tudtam dolgozni egyhuzamban úgy órákat, hogy utána mehettem és csinálhattam a többi dolgom, nem szakított meg semmi és senki, és érdekes módon így is elvégeztem a dolgom, csak sokkal hatékonyabban.
Eközben már láttam, milyen a mediterrán élet, minden évben meglátogattuk a testvéremet, aki akkor Máltán élt. Teljesen elvarázsolt az a fajta környezet, és az emberek, akik annyira mások voltak. Teljesen más volt minden, mint az itthoni feszült, szürke, napsütésben és mosolyban hiányos élet.
Akkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy talán így is lehetne.
Volt egy pici örökölt lakásom, amit akkor már évek óta kiadtam, és amikor az akkori albérlőm bejelentette, hogy külföldre utazik, rájöttem, hogy itt az idő.
Mi lenne, ha nem adnám ki újra, vagyis nem itt? Mi lenne, ha valami pálmafás helyen adnám ki? Mi lenne, ha eladnám ezt a budapesti negyven négyzetméteres lakást, és valami olyan helyen vennék inkább egy másikat, ahol végre én is részese lehetnék ennek a másfajta életnek? Lehetne egy másik bázisom is, és amikor nem ott vagyok, kiadnám.
Rendben, de Málta méregdrága. Még egy sufnit se tudtam volna venni a pénzemből.
És akkor elkezdtem nyomozni. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy a különböző országokat vizsgáltam, mindenféle szempontból. Ingatlanárak, gazdaság, politika, turizmus, kultúra, gasztronómia, minden, ami fontos ahhoz, hogy eldönthessem, mi a nekem való.
Így böktem rá végül Spanyolországra, azon belül is a Costa Blanca területére. Minden megvolt, amire vágytam. Városok, ahol az ingatlanárak elérhetőek, ahol rengeteg a napsütés, ahol ott a tenger, a pálmafák. Ahol az emberek lassabban, kedvesebben, mosolygósabban élnek. Ahol emberségesebbek.
Ráakadtam egy olyan városra, ahol ott a tengerpart és két tó, melyből az egyik rózsaszín (!), és tele van flamingóval, ami a reptértől könnyedén megközelíthető, és elérhetőek számomra is az ingatlanok. A spanyol kultúra, ami az egyik legszimpatikusabb volt számomra, és persze a gyönyörű spanyol nyelv. Minden klappolt.
Onnantól aludni sem tudtam, folyton csak ez járt a fejemben.
Terveztem, számoltam, spanyolokkal cseteltem, olvastam, nyomoztam, és egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt akarom.
Rekord gyorsasággal elment a kis budapesti lakásom, szuper áron, licittel, mintha csak a sors akarta volna, hogy mielőbb megszabaduljak tőle, és onnantól egyetlen projekt lebegett csak a szemem előtt: kialakítani egy új spanyol-magyar életet, amibe az irodai élet, a napi bejárás és ez a fajta munka már nem fért bele többé. Végül egy céges változás megadta az utolsó lökést, felmondtam.
Nagy cég volt, viszonylag biztos háttérrel, biztos munkával, remek kollégákkal, fix fizetéssel. Őrültségnek tűnt az egész.
De én mégis éreztem, hogy ezt le kell zárnom, és valami újba kell kezdenem. Világéletemben csak másnak dolgoztam, mások álmait valósítottam meg, és bár most is dolgozom másoknak is, de a saját szabályaim szerint úgy, ahogy nekem is jó, és a saját projektjeimet is van időm építeni.
A következő időszak megint csak tervezéssel telt, hogy összeszedjem magam egyéni vállalkozóként, hogy végre helyfüggetlenül dolgozhassak. Két hónapig szinte kávézókban éltem, mindenkivel leültem, aki akkoriban megkeresett munkával, és kezdett körvonalazódni, mit és hogyan fogok dolgozni.
Mivel mindig is könyvkiadásban dolgoztam marketingesként, ezt részben meg akartam tartani, de közben rengeteg más is érdekelt. És összeállt végül. Könyv, marketing, turizmus.
Közben elindítottam egy blogot is, ahol elkezdtem mesélni arról, ami velem történik, Tiplivan címmel, és egészen meglepő volt számomra, hogy milyen sokaknak jelentett és jelent ma is segítséget, rengetegen vannak, aki hasonlóképp érzik magukat, akik változtatnának, leveleket írtak és kerestek, hogyan induljanak el, hogyan vegyenek külföldön lakást, hogyan adják ki, és lassan ez egy plusz láb lett. A munkáim mellett tanácsadásokat is kezdtem tartani. Aztán lett spanyol munkám is, és így tovább… az egyik hozta a másikat.
És hogy mi a helyzet mára?
Alakul a kétlakiság, ingázom Spanyolország és Magyarország között, van egy lakásunk a tengerparttól 400 méterre, papagájok őrjöngenek körülöttem a pálmafákon, sokat nézem a tengert, beszívom a tiszta sós levegőt, nézem a sziklákat, és sokszor a tengerparton dolgozom, még akkor is, ha annyira süt a nap, hogy alig látom a monitorom.
Egyre többet vagyok ott, és egyre inkább élvezem ezt az új, lelassult életet, csodás ételekkel, napsütéssel és a kék éggel. Pont, ahogy én szeretem.
Nem értem még a történetem végére, rengeteg tervem van, de most már megvan az út, amire ráléptem, és jelentem, egyre több a boldog óráim száma, amióta nem hagyom magam csak úgy sodródni…
fotók: Fekete Judit
Tarts velünk május 14-én a Női Váltó Fesztiválon! Részletek itt!
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
