Hat év. Hat éve élek fél lábbal. Voltak hullámhegyek és völgyek rendesen, hiszen én sem ezt az életet terveztem magamnak. De próbálom folyamatosan kihozni belőle a maximumot. 2021 pedig olyan meglepetéseket tartogatott, mint egy igazi amerikai szirupos film, úgyhogy újra itt vagyok, írok nektek, hátha megint tudok olyanoknak erőt adni, akik nem tudnak vagy nem akarnak beszélni erről a még mindig tabunak számító helyzetről.
Évi vagyok. 48 éves, háromgyermekes édesanya. Fél lábbal élek. Sokáig én is úgy éltem, mint te. Aztán elveszítettem az egyik lábamat. Először akkor írtatok tólam itt, a Női váltón, amikor gyűjtést szerveztem azért, hogy használható lábprotézisem lehessen. Sajnos, sikertelen volt az a kezdeményezés. Aztán az újrakezdésem volt a főszerepben. És most, az év vége felé közeledve a folytatást hoztam nektek.
A covid természetesen az én életemet is teljesen felforgatta. A bal, ép lábam egyre erősebben fájt. Elmentem a megyei érsebészetre ahol, első körben semmit nem találtak. Kérték, hogy próbáljam terhelni, így idővel megszűnik a fájdalom. Nem szűnt. Terhelni se tudtam úgy, ahogy szerettem volna, mert minden egyes lépés fájdalmat okozott. Ekkoriban már volt kölcsön protézisem egy protetika cégtől. Tudtam volna tanulnom újból járni, de a fájdalom megakadályozott.
Az ép lábat is amputálni kell!
Szép lassan eljutottam oda, hogy 3-5 lépésnél többet nem tudtam menni. Természetesen igyekeztem időben orvoshoz menni, de mint tudjuk a magyar egészségügy malmai lassan őrölnek, így hónapokat kellett várnom egy újabb vizsgálatra. De végre ez is eljött…. Újabb érfestés a megyei kórházban. És meg is találták a baj forrását. Elzáródás van a bal lábamban, melyet megpróbálnak katéteres beavatkozással feloldali – jött a válasz. A járvány ekkor már egyre vadabbul tombolt, több kórházban is felfüggesztették a vizsgálatokat. Nekem szerencsére az utolsó pillanatban megcsinálták az értágítást. Sikertelenül.
Sokszor megkérdezik, hogyan lehet kibírni az érfestést vagy a tágítást. Simán. Nem olyan fájdalmas, mint elsőre gondolná az ember. Vagy csak az én fájdalom küszöböm magasabb, de nekem soha nem volt különösebben fájdalmas, csak amikor a lábfejemen keresztül próbálták meg felvezetni a katétert. Na, akkor azt hittem kiugrik a szemem a helyéről.
Sajnos a közel két órás beavatkozás során az úgynevezett „érpalakkot” nem sikerült eltávolítani, így kimondták amire nem voltam felkészülve: nem tudnak segíteni, ha tovább romlik az állapota a bal lábamnak, amputálni kell. Egy hatalmas pofon volt. Megint ott álltam, ahol hat éve, egy lehetséges újabb amputáció előtt.
Hónapokig titkoltam a gyerekek elől azt, hogy milyen kilátásaim vannak. Ez idő alatt igyekeztem még jobban vigyázni a lábamra. És lélekben úgy érzem, fel is adtam kicsit mindent. A járvány nagyon megnehezítette, hogy személyesen orvoshoz jussak, így online kerestem meg több érsebészt az országban. Elküldtem a leleteket emailben, várva a csodát, hátha egyikük azt mondja, hogy megtudja menteni a lábam. A legnagyobb pofonok ezután jöttek.
Mindenki azt mondta, hogy sajnos nem tudnak segíteni, ha rosszabbodik az állapotom nem marad más, csak az amputáció. És ekkor teljesen feladtam. Még jó, hogy a kisebbik lányom, Jázmin napokig nem volt itthon, mert csak bőgtem és bőgtem. Tudtam, hogy mi vár rám és rá és ez nagyon nem akartam. Tudtam, hogy a rendszer magamra hagy, mint eddig is.
Egyetlen kiutat láttam, és ezt meg is mondtam a gyerekeknek: nem akarok lábak nélkül élni…Nem akarok senki terhére lenni, inkább…
A telefon
Hónapok teltek el. Elkezdtem olvasni egy cikket a sziámi ikrek szétválasztásáról és akkor, mint valami főnix madár újra hinni kezdtem abban, hogy sikerül megmenteni a lábam, mert olyan nincs, hogy ne legyen a világon egy orvos, aki ne tudna nekem is segíteni. Ekkor már nem is itthon, hanem külföldön kezdtem keresni magyar származású érsebészt. Szerencsémre megtaláltam Dr Keresztury Gábort Németországban.
Minden fontos dolgot elküldtem neki, és vártam a választ. Három nappal később meg is érkezett. Csak annyi állt benne, hogy NEM KELL AMPUTÁLNI, és elkérte a telefonszámomat. Percekkel később már hívott is, és a telefonban is megerősítette mindazt, amit leírt én meg csak bőgtem… Megkérdezte, segítsen-e itthon keresni érsebészt. Persze, igent mondtam.
Másnap megvolt Dr Palásthy Zsolt szegedi orvos elérhetősége… napokkal később már a rendelőjében ültem. Azzal kezdte, felejtsem el az amputációt, ez a láb meg lesz mentve. Szerencse, hogy tényleg annyira jó állapotban van, hogy se seb, se semmi nem volt rajta. Kívülről egy egészséges láb benyomását keltette.
A járvány javában tartott, így a legfontosabb vizsgálatra hónapokig nem kerülhetett sor, de minden egyes alkalommal a doktor úr biztatott, hogy nem kell amputálni. Végre elérkezett a nyár és vele a várva várt vizsgálat. Félelem nélkül mentem, hisz nem ez volt az első és gyanítom nem is az utolsó. Sajnos az érfestés igazolta, hogy nagy a baj, de van értelme nekifutni a műtétnek. Szeptember elejére tűzték ki az időpontot.
Addig még volt bő két hónapom. Sokat úsztam és váratlanul a szerelem is befutott az életembe, így bő két hetet Bajorországban tölthettem. Nekem ez egy hatalmas csoda, hogy van olyan férfi, akinek így vagyok tökéletes. Tudta mi vár rám ősszel és végig támogatott, ami nem is tudtam, hogy ilyen sokat jelent. Hat évvel ezelőtt nem volt társam, így volt viszonyítási alapom. Végre eljött a műtét napja.
A műtét
Az operáció utáni vizitkor már tudtam, hogy nem sikerült. Egy világ omlott össze bennem. Nem akartam elhinni, hogy ennyi harc és küzdelem után ekkora kudarc érjen! Szerencsére a doktor úr nagyon segítőkész volt, így szépen elmagyarázta, hogy miért nem alakult jól a műtét. A lényeg: olyan régi elzáródás van az artériában, ami már be van tokosodva, így nem lehetett megcsinálni a bypasst. A környéket körbe takarította, nem sejtve akkor még, hogy milyen sikerrel. Két nap múlva kiderült, hogy hosszú idő után először tudok sétálni métereket. Bevallom bőgtem, mint az anyátlan szamár. A kudarcból siker lett.
Napról napra egyre többet tudok menni, iszonyú harc ez nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is. Hat év után nem volt egyszerű kiszállni a kerekesszékből pláne úgy, hogy még rehab se nagyon van. Így teljesen magamra és a világhálóra vagyok utalva, hogy újból tanuljak járni.
Sokszor elgondolkozom: mennyivel lenne más az életem, ha mindent megkapok és nem lennének ezek az akadályok? Talán nem lennék az az ember, aki lettem, talán nem ismertem volna meg azokat az embereket, akiket így megismertem és lehet, hogy a szerelem se úgy talál rám, ahogy történt.
Ebben az évben egy igazán tabu döntögető fotózást is vállaltam, ami még ritka itthon. Szombat Éva Capa nagydíjas Orgazmust kérek nem rózsát című fotósorozatában szerepeltem (a nyitókép – a szerk.), illetve készült egy ehhez kapcsolódó interjú is. Podcast beszélgetésre kaptam felkérést Kanicsár Ádám András újságírótól. Izgalmas új dolog volt részt venni benne.
A lelkem hogyan bírta? Egyszerű a válasz. Zitát, a mentálhigiénés szakembert kaptam az élettől, aki ma már a barátom. Soha nem gondoltam volna, hogy a támogatása, a heti beszélgetések ennyire képesek lesznek megerősíteni.
A Lábprojekt oldal ma már inkább arról szól, hogyan tudom kihozni a legtöbbet az életből. Hogyan tanulok járni mondhatni egyedül, milyen buktatókkal találkozom. Az álom protézisem ára még mindig nincs meg, csak a fele, de nem adom fel, hogy egyszer abban az álom protézisben fogok sétálni.
Lehet, hogy mindez másnak ez a pokol volna, számomra a paradicsom.
Kiemelt kép: Szombat Éva
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
