Nagy-Britanniában március közepén, nálunk május első, az Egyesült Államokban május második vasárnapján ünneplik az anyák napját. A dátum változó, de a lényeg mindenhol ugyanaz. Szeretem nézni, ahogy a fiatalok, idősebbek virággal a kezükben vonulnak, sietnek vagy komótosan ballagnak el mellettem, valószínűleg a vasárnapi ebédre, amelyet az anyukájuk készít. Szóval, szerintem, aki csak teheti, válassza ki a legszebb virágcsokrot az anyukájának, és egy nagy ölelés kíséretében adja oda neki. Szeretném, ha én is így tehetnék!
Idén lesz a 7. olyan anyák napja, amelyet az Anyukám nélkül kell megünnepelnem. Felemás így ez a nap. A gyerekeimtől persze kapok csokrot, puszit, esetleg még valami apróságot is – és ez nagyon jó, szívet melengető. Pár éve, amikor még nem szakadt ránk ez a vírus, meglepetésként a férjemmel elvittek reggelizni egy olyan helyre, ahol állítólag Budapest legjobb Eggs Benedictjét lehet kapni. Imádom az Eggs Benedictet! Szóval, van sok öröm ebben a napban! Csak kár, hogy már nincsenek szüleim, akik velem örülhetnének, és akiket én is ünnepelhetnék egy kicsit ezen a napon!
Az Anyukám halála rettenetesen megviselt. Akkor éppen New Yorkban éltünk, és akkor született meg a kisfiam. Meg vagyok arról győződve, hogy az Édesanyám valami csoda folytán érte meg az unokája születését, mert az orvosok nem sok jóval kecsegtettek a tüdőrákjával kapcsolatban. Örülök, hogy legalább Skype-on még láthatta, szemügyre vehette a fiamat.
Aztán egyik éjjel volt egy különös álmom. Tudjátok, az a fajta, amikor képtelen vagy megállapítani ébredéskor, hogy valóság volt-e, vagy csak álom. Az történt ugyanis, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy mobiltelefonon beszélek az Anyukámmal. Tisztán hallottam a hangját, amelyet ezer közül is azonnal felismernék. Emlékszem, hogy reggel azt hittem, megbolondultam, hiszen tudtam, hogy ez lehetetlen, ugyanakkor világosan emlékeztem a „beszélgetésünkre”. Első dolgom volt a telefonom után kapni, és ellenőrizni a híváslistát. Sajnos üres volt.
Mindenesetre, hogy el ne felejtsem ezt az utolsó „beszélgetésünket”, leírtam egy novellában. Ezt az írást minden anyák napján előveszem, elolvasom és rá gondolok.
A telefonhívás
– Hogy vagy, Cicukám? – kapta fel a mobilt első csengetésre az anyám, és trillázott bele a telefonba. Olyan régen nem hívtál! – tette hozzá azon a jellegzetes hangján.
Hirtelen megszólalni sem tudtam, és akárhogy próbáltam, egyetlen hang sem jött ki a számon. Ugyanis az anyám kilenc hónappal ezelőtt meghalt.
A számát véletlenül tárcsáztam, egészen egyszerűen nagy sietségemben félrenyomtam. Már akkor tudtam, hogy hibáztam, amikor az agyam elindította a kezemet, és – bár próbáltam – nem tudtam már megállítani az ujjamat, hogy rá ne kattintson a „Mama” névjegyre.
– Még mindig megvan a telefonszáma – nyilallt belém a szomorú felismerés. Éppen azon kezdtem morfondírozni, hogy ha már így alakult, akkor most kitörlöm a megszűnt telefonszámot, amikor anyám beleszólt.
– Na, mesélj már valamit! – sürgetett. – Soha nem mondasz semmit! – dohogott.
Elbizonytalanodtam, majd, hogy időt nyerjek, beszélgetni kezdtem az anyámmal.
Elmeséltem, hogy Lili ügyesen kezdte az új iskolát, és már büszke másodikos. Minden reggel nagy gonddal állítja össze az uzsonnástáskáját, mert továbbra is mindene az evés. Főleg a mis-más-t szereti.
– Ó, azok a mis-más-ok! – nevetett fel anyám. – Még mindig így hívja az édességet?
– Hát, persze, ahogy te tanítottad neki! – mosolyodtam el.
Aztán beszámoltam arról, hogy született egy második unokája, aki mindig mosolyog és nevetgél, sőt olyan gyorsan kúszik, hogy alig tudjuk utolérni.
Megemlítettem az új munkámat is, és győzködtem, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. Óva intett minket a devizahiteltől, de megnyugtattam, hogy eszünk ágában sincs újabb adósságba verni magunkat.
Csak beszéltem és beszéltem, de még mindig nem tudtam, hogy hányadán állunk.
– Te jó ég! Milyen dühös lesz az anyám, ha bevallom, hogy azt hittem, meghalt. Mindennél jobban utálja a morbid vicceket. Majd meglepem egy kis keserű csokoládéval engesztelésül, méghozzá a legjobb fajtából. Hogy szereti az étcsokit! Na, mindjárt délután be is rohanok abba a méregdrága gourmet boltba, és veszek az összes keserű csokiból. Az összesből! És akkor ő azt mondja majd, hogy „jaj, ne csináld, hiszen ez nagyon drága lehetett, jó nekem a Szerencsi is, igazán nem kell ilyen költségekbe verned magad!”
És akkor még előhúzok egy hatalmas doboz bonbont is, óriási piros masnival a tetején, és azt is odaadom. Aztán leülünk, kinyitjuk a díszdobozt, és falatozni kezdünk. Felezünk, mint mindig, mert ezekben a dobozokban csak egy van mindenből. Először ő választ egyet, kettéharapja, és nekem nyújtja az egyik felet, aztán én választok, és én felezem meg a bonbont. Megvárjuk, amíg szétterjed a szánkban a magas kakaótartalmú csokoládé, kiélvezzük, majd értőn kritizálni kezdjük.
Éreztem, hogy addig nem nyugodhatok, amíg az ügy végére nem járok, bár lehet, hogy ha itt megállok, nem kezdek faggatózni, és nem bolygatom a dolgot, talán másképp folytatódik a történet.
– Most beszéljünk Rólad! – mondtam neki. – Hogy vagy?
– Halló! Tessék? Nem értettem jól! Mit kérdeztél?
– Minden rendben?
– Ne… kell… aggódj…….bár….manapság…. – felelte Anyám, de alig értettem, mert a vonal egyre rosszabb lett. Még hallottam, hogy „a múltkor” és „Géza bácsi”, aztán „az a piszok Margitka”, és hogy „sosincs jó lapja, és megint Icuka nyerte a robbereket a heti bridzspartiban”. A vonal recsegett-ropogott, szakadozott, kihagyott, azt még hallottam, hogy anyám erre megjegyzi: „vigyázz, biztos lehallgatnak”, és ezen még el is mosolyodtam, mert ez annyira rá vall, de hogy ezek után mi történt, azt nem tudom. Még egyes szavak, töredékek ugyan eljutottak hozzám, de már nem tudtam összerakni az értelmüket.
Soha többé nem beszéltünk.
A számát nem töröltem ki a mobilomból. Gyakran kikeresem, néha-néha reménykedve rákattintok, és titkon arra várok, hogy beleszóljon. De ezután a rejtélyes eset után soha többet nem vette fel a telefont, és nem szólt bele azon a jellegzetes hangján, amit mindig is úgy szerettem:
– Hogy vagy, Cicukám?
Nyitókép: Freepik.
