Három elvesztett baba, állandó fáradtság, ingerültség, feledékenység. Tünetek, amik sok mindent jelenthetnek, ám így együtt egy gyakori, mégis sokszor későn felismert autoimmun betegségre is jellemzők: olvasónk története arról, hogyan szenvedett évekig, a tudtán kívül a Hashimoto-thyreoiditisben és hogyan változtatta meg életét a diagnózis.
Az első gyermekem már a gondolatnál megfogant. Éppen csak kimondtuk, kisbabát szeretnénk, s máris két csíkot mutatott a gyorsteszt, majd problémamentes terhesség után meg is született a kislányom.
Éppen ezért, mikor két év múlva úgy döntöttünk, ideje, hogy kistestvérrel bővüljön a család, eszünkbe sem jutott, hogy bármi máshogy történne, mint első alkalommal.
A teszt ismét szinte azonnal két csíkosra váltott, határtalan volt az örömünk. Fűnek-fának elmondtuk, hogy érkezik a kistestvér, már az első naptól neveket nézegettem.
A pofon a negyedik héten csattant, mikor borzalmas görcsök közepette, elvetéltem.
Fel sem fogtuk, hogy velünk ilyen megeshet, de spontán vetélés volt, gondoltam, ez azért elég gyakori. El bírtam fogadni, el tudtam engedni…
3 csalódás 3 év alatt
Néhány hónap múlva újra próbálkozni kezdtünk. Ezúttal nem ment olyan gyorsan, de végül ismét teherbe estem. Az első hetekben rettegtem, mikor jönnek a görcsök, mikor veszítem el ismét a kicsi zigótámat, de gond nélkül elértük a hetedik hetet.
Ultrahangra várt a nőgyógyászom, hogy szívhangot hallgassunk, mikor vérezni kezdtem. Már mikor beléptem hozzá a rendelőbe, sírtam. Tudtam, hogy semmiféle szívhangot nem fogok hallani.
A petezsák üres volt. A nőgyógyász kedvesen vigasztalt, s mivel elmaradt a vetélés, miss ab-ra küldött.
Olyan volt az egész, mint egy ködös rémálom. A mai napig nem sokra emlékszem belőle. Helyhiány miatt két frissen szült anyuka mellé kerültem, s míg ők boldogan babáztak, én vártam, hogy tágítás után kiszedjék belőlem a kicsikémet. A műtét nem volt fájdalmas, a lábadozási időszak is hamar véget ért, én mégis hetekre a ködben maradtam.
Aztán hónapok múlva ismét próbálkozni kezdtünk. Nagyon terhes akartam lenni. Már-már rögeszmésen, és ismét hamar teherbe is estem. Nem szóltunk senkinek egy szót sem. A hetedik hétig félelemben számoltuk a napokat, és csak akkor nyugodtunk meg, mikor azt a csodálatos kis hangot meghallottuk.
Őt a 11. héten vesztettük el. Az újabb miss ab. meg sem viselt. De belül meghaltam.
Idegileg és lelkileg teljesen összetörtem. Körülöttem mindenki azt hitte, én nagyon erős vagyok, és könnyedén viselem, de ez nem volt így. Csak amiatt tudtam mozdulni, hogy volt egy kislányom, aki miatt ki kellett tartani. De ha nem látott, leeresztettem, mint egy szerencsétlen, kifáradt léggömb.
A terhes nőket nem bírtam nézni, a kisbabák látványától egyenesen rosszul voltam.
A párkapcsolatunk is megszenvedte a három vetélést. A párom nagyrészt engem hibáztatott, és én is magamat hibáztattam.
Gyászoltuk a babákat, s bár terveztük a következő bébit, sokszor azt éreztük, beszorultunk egy csapdába. Próbálkozások és vetélések végtelen körforgásából nem léptünk tovább…
Lehet, hogy nem véletlen?
Közben én mindig hulla fáradt voltam, ideges, sokszor teljesen ok nélkül ingerült. Nehezen koncentráltam, nehezen figyeltem, az új dolgok megjegyzése rettenetes erőfeszítést igényelt. Otthon egyre gyűltek a jegyzetek, cetlik, mert mindent elfelejtettem.
A tünetekkel azonban nem törődtünk, a sok munkára, gyereknevelésre, csalódások sorozatára fogtuk őket.
Azt mondtam mindenkinek, nem érdekelnek a dolgok, azért nem foglalkozom semmivel, de igazából borzasztóan le voltam lassulva, sok minden egyszerűen el sem jutott a tudatomig.
Alig ettem, mégsem fogytam egy dekát sem, és nagyon sokszor fáztam.
Árulkodó tünetek voltak – ma már tudom – mégsem gondoltuk, sem én, sem a párom, hogy baj lehet.
Amikor ismét úgy döntöttünk, utoljára nekifutunk a második gyermeknek, már nem elégedtem meg annyival, hogy elkezdek terhesvitamint szedni.
Makacskodni kezdtem, hogy legalább egy hormonvérvételt csináltassunk. Nem voltam hajlandó spontán nekifutni egy újabb próbálkozásnak orvosi támogatás nélkül. Vaktában.
Arra számítottam, majd alacsony lesz a progeszteron szintem, vagy valami hasonló apróbb gond lesz majd, és kapok egy kis hormongyógyszert.
Azt hiszem, lényegében csak kerestem valami kézzel fogható kapaszkodót, ami segít bizonyítani, nem én vagyok a hibás.
Későn tanultam meg a leckét
A vérvétel eredménye – mai eszemmel már nem is értem, miért, – borzasztóan meglepett:
súlyos, régóta meglévő pajzsmirigy-alulműködést mutatott ki.
Beteg vagyok? Soha nem voltam beteg. SOHA. Nem bírtam felfogni, pedig a betegség mindent megmagyarázott. Az összes tünetemet, a babák elvesztését (bár ezt az orvosom 100%-ban nem tudta kijelenteni, úgy fogalmazott, köze lehetett a vetélésekhez a kórnak ) a lelassultságomat, az állandó kilóimat.
Hashimoto-thyreoiditis– ma már mindent tudok rólad!
Elkezdtem a gyógyszerek szedését, az adag beállítását, a küzdelmet azért, hogy megint nekifuthassak a testvérprojektnek. Lassú folyamat volt.
Hónapokig tartott, mire megfelelő szintre tornáztuk a pajzsmirigyserkentő hormon (TSH) szintjét, és újra próbálkozhattunk.
A kicsi szinte rögtön meg is fogant – s bár az első 12 hét rémálom volt, és talán életemben nem rettegtem annyira, mint akkor – a gyógyszeres kezelés mellett egészségesen meg is született.
Ma már tudom, nem én voltam a hibás, és mégis én. Mert a szőnyeg alá söpörtem a tüneteket, mert nem figyeltem jobban, nem jártam utána, mi lehet a gond.
Három pici elvesztése árán tanultam csak meg a leckét.
Senki ne kövesse el az én hibámat!
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
