A fiam nem átlagos gyerek. Sem a születése előtti, sem az azt követő időszak nem volt átlagos, így ő sem lett az. Rengeteg hátránnyal indult, amit már így-úgy leküzdött, de ő akkor is más. Máshogy gondolkodik, máshogy érez, máshogy lát dolgokat. Mindez abból adódik, hogy más körülmények között nő fel. Egyedüli gyereke egy egyedülálló anyának. Születésétől kezdve ketten vagyunk. Akárhányszor próbálok erről beszélni vele, bezárkózik. Nem beszél róla, magába fojtja. Próbálom segíteni, de a ki nem mondott szavakat és gondolatokat nehéz kezelni. Aztán egyszer csak kívánsággá formálódnak…
Az utóbbi egy év – mint minden gyereknek és szülőnek – pokolian nehéz volt. Az egyik legkiszolgáltatottabbak ebben a helyzetben azok voltak, ahol egy szülő működteti a gépezetet. Gyerek vagy gyerekek és anya vagy apa, esetleg valamelyik nagyszülő. Ezzel bezárult a kör és bezárt a világ. Egymásból építkeztek, közös élményekkel táplálkoztak, nyáron nevettek, ősszel begubóztak. Így, tél elején pedig már fáj nekik a csend.
És akkor eljött az advent, ami a hittel és a fénnyel együtt új erőt adott. Rendbe tettük a lakást, elővettük a fényeket – milyen sokat számít! – kiválasztottuk az koszorút, és mikor minden a helyén volt és a pici szobát halványan mosolygó fényével bevilágította az első gyertya lángja, csendben hallgattuk a zenét. Csilingelő hangok… meleg fények… gyertya… megnyugvás. Újra egymásra találtunk.
Az advent története pedig valamit elindított, erőt adott, hiszen ez valaminek a kezdete, valami érkezik, új erővel, hittel tölt fel, átlendít és megtisztít. Új élményt ad. És mi, az első adventi mese után – amit fényfüzér-bogozás közben meséltem el -, csak ültünk az ágy szélén, néztük a gyertyát és elindultunk valamerre.
– Gyere, ülj le ide, nagyon komoly kérdésem van hozzád.
– Mi az?
– Jól ülsz? Na, figyelj. Meg kellene üzennünk az angyaloknak, hogy mi a szíved vágya karácsonyra!
– A szívem vágya?
– Igen, amit a legjobban szeretnél. Valami játék, könyv vagy menjünk el valahová?
– Van egy sziget a laptopodon, amikor kinyitod, oda menjünk el.
– De nem akarlak befolyásolni, elmehetünk arra a szigetre, de csak jövő nyáron.
– Jövő nyáron?
– Igen. Most viszont közeleg a karácsony. Ilyenkor a vágyaid csillagként repülnek fel az égre, a csillagot elkapja egy karácsonyi angyal és teljesíti, amit magával visz innen, a szívedből.
– Csak egy vágyam lehet?
– Egy olyan vágyad, amit az angyalok teljesítenek. A többit hozzám és a mamához intézd. Például a szigetre velem mégy majd el, ha ez a vágyad. Ezt én teljesítem.
– Akkor három vágyam lehet.
– Gyakorlatilag igen.
– Mint a három kívánság a mesében. Akkor te vagy az aranyhal (nevet).
– Az aranyhalnak az uszonya legfeljebb.
– A mama pedig a teste.
– Legyen a mama az aranyhal teste. De mit kívánsz a fejétől? (hasunkat fogva nevetünk)
– Adj időt, most nem tudom, inkább hallgassunk zenét.
Másnap, esti mese közben.
– Anyu! Figyelj már! Pudlimásznak Imbusz mester a családja?
– Igen.
– És Bogyónak és Babócának?
– Ők egy ilyen bogár-rovar család az erdőben… szerintem.
– Egyik mesében sem mondják.
– Nem, nem mondják, igazad van. De kiguglizzam neked?
– Nem, annyira nem fontos.
Hétfőn, oviba menet
– Nézd, ott a Mira!
– Tudod mit jelent a neve Mirának?
– Mit?
– Azt, hogy csoda.
– Mint a karácsonyi?
– Meg mint a mikulás, mint a repülő rénszarvas, mint a varázslat.
– Mint a világ nyolcadik csodája?
– Azt neked szoktam mondani.
– Akkor Mira a kilencedik.
Rohan Mirához és mondja neki: „Mira, te vagy a világ kilencedik csodája, én vagyok a nyolcadik.” A kislány szemmel láthatóan semmit nem ért az egészből, de a fiam csak magyarázza: „tudod, a neved is csoda és te vagy a kilencedik. Anyu meg mondja, hogy én vagyok a nyolcadik. Meg még ott vannak a piramisok is, amik (sic!) benne vannak a mesében.” A kislány a legjobb megoldást választva csak annyit mond: „Gyere, menjünk be!”
Aznap, oviból hazafelé jövet
– Tudom már, mit szeretnék.
– Mit szeretnél? Kakaóscsigát?
– Karácsonyra.
– Na! Mit?
– Gyere, hajolj ide, megsúgom.
– Shrbanládlosht
– Banántot?
– Neeem! Stanládlost.
– Valamilyen lángost?
– Neeem ééééteeeel! Hangosabban súgom! Csaaa-lááá-dot.
(…)
– Na, mit szólsz?
– Gyere, megölellek.
(…)
– Miért sírsz?
– Hogy jutott eszedbe, hogy családot szeretnél?
– Hát úgy, hogy láttad, kivel jött ma a Mira oviba? És a Mira kérdezte, hogy én miért mindig veled jövök. Mondtam, hogy nekem csak anyukám van. És akkor jött az óvónéni és azt mondta, hogy nagyon szeret engem. De azt akarom, hogy… hogy… nem tudom.
Otthon
– Anyu, gyere játszál velem!
– Mit csinálunk?
– Rajzoljunk levelet a karácsonyi angyaloknak. Segíts családot rajzolni!
Ekkor kisebb előadást tartottam a családok sokszínűségéről, beleértve az egyszülős családot, mint amilyenek mi vagyunk, a szivárvány családot, a szülő nélküli családot, a többgenerációs családot és az átlagosnak mondható magyar családot. Mindegyikre tudtunk példákat felhozni a szűkebb környezetünkből, ez megkönnyítette a beszélgetést. Aztán könnyeimet visszatartva, segítettem családot rajzolni. Ő és én már a papíron díszelegtünk.
– Milyen családot szeretnél?
– Hát… olyan… családot.
– De kik legyenek benne?
– Te és én. És… kutya. És… teknős.
– Teknős?
– Szereted, nem?
– És még?
– Lehet dínó?
– A dínók már átsétáltak a szivárványhídon, kicsim.
– Akkor legyen…
– Mi legyen?
(Csak nem akar kijönni. Annyi ideig nyomta el magában, hogy nem tud a felszínre törni.)
– Semmi… semmi se legyen. Kutya és teknős. Kész. (Földhöz vágja a zsírkrétát)
– Kitehetjük az angyaloknak?
– Nem! – tépi szét dühösen – Nem ez a csalááád!
És ekkor felszínre tört az elmúlt másfél év. Sőt, minden, az elmúlt 6 év. Megtört a jég. Nem is megtört. Felrobbant!
Vigasztalhatatlanul sírt. Cafatokra szaggatta a rajzlapot. Ütött-rúgott, dühöngött. Azt hittem, sosem hagyja abba. Patakokban folytak a könnyei, izzadt, felborította a széket, már nedves volt a pólója, a nadrágja. Üvöltött. Torka szakadtából.
Hagytam. Most engedi el. Sírtam én is. Órákig tartott. Hol hevesebben, hol kevésbé erősen. Amikor már az ölemben, hozzám bújva szipogott, éreztem, hogy megtettük az első lépést.
Épp most csinálunk helyet az új életünknek. És nem sokkal később megszületett a rajz, amit majd elküldünk az angyaloknak.
Elalváskor összebújtunk.
– Szeretlek, kicsim, álmodj szépeket!
– Anyu, akkor keresel nekem egy apukát?
– Majd az angyalok segítenek, tudod, ezt kérted tőlük.
– Angyalok! Hahó! Hallotok? Jöhettek a levéléééért!
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
