Mondanám, hogy nem fog fájni, de nem akarok hazudni neked. Döntéseket hozni nem könnyű, de lépéseket tenni a változásért még nehezebb… viszont bármennyire is gyötrelmes néha, ne gondold, hogy az új csak rossz lehet, mert ez nem igaz. Lelki mélységek és magasságok – ezekről szól a történetem.
A génjeinkbe van kódolva a biztonságra való törekvés és a fájdalommal szembeni ellenállás. Így tettem én is. Bekuckóztam a komfortzónámba, abba a kellemes, otthonos helybe, melynek védőszárnyai alatt sérthetetlennek éreztem magam. A képzeletbeli buborékon túli életre pedig egy igazi no-go zónaként tekintettem, de ma már tudom, hogy ott is járnak emberek… boldog, kiegyensúlyozott emberek.
Kezdetben viszont racionális kifogásokat kerestem, hogy miért ne mondjak fel: „hátha változik a helyzet”, „biztos nem találnék jobbat”, „most nincs időm foglalkozni a váltással” – a lista hosszú.
Az évek alatt egész kis hálót fontam magamnak, hogy bebiztosítsam a komfortzónám működésének zavartalanságát. Útközben aztán ráébredtem, hogy cselekednem kell, mert senki más nem fog helyettem. Azt hiszem, hogy a harc része az az izomlázszerű fájdalom, ami a lelked épségéért vívott csata során keletkezik – minden egyes megtett lépéseddel.
Kétségek között
Először szembe kell nézned a gyengeségeiddel: önéletrajzot írsz, jönnek a kétségek, hogy nem vagy elég jó, majd pályázgatsz. Következik a feszült várakozás időszaka, amikor visszajelzésre vársz. Aztán az első telefonok, leegyezteted az interjúkat, elmész és izgulsz, hogy jól alakuljanak a dolgok. Néha pedig vissza is kell utasítani ajánlatokat, ha úgy érzed, hogy mégsem az a te utad.
Majd jön a dermesztő félelem, hogy mi történik, ha nem találod meg azt, amit keresel.
Amikor felmondtam, még csak a fejemben léteztek tervek arra, hogy mihez fogok kezdeni magammal,
de próbáltam pozitív maradni, így találtak meg az első lehetőségek és lettem szabadúszó újságíró, majd végül sikerült elhelyezkednem egy másik kommunikációs területen.
Tedd meg magadért!
Az igazság az, hogy a váltás baromi nehéz és fájni fog. Viszont néha szükséges. Nem csupán a lelki békédért és önmagadért, hanem az egészségedért is.
A nagy ugrás előtti utolsó hónapjaimban keveset aludtam, és azt vettem észre, hogy a lelki problémáim elkezdenek fizikálisan is testet ölteni.
Mondanám, hogy ez rossz dolog, de valójában hálás vagyok értük… ez is egy plusz megerősítésként hatott, hogy lépnem kell.
Számomra a karrierváltásom legnehezebb állomása az volt, amikor már tudtam, hogy fel kell mondanom, mégsem tettem semmit, ezért szép lassan magam előtt kezdtem hiteltelenné válni… és az az állomás, ahonnan már nem indul több vonat.
Itt már nem számít, hogy miben reménykedtél, mi változik meg. Tudjátok, én például bámulatosan gyenge tudok lenni a döntési szituációkban. Egyszerűen ledermedek.
A képzeletbeli ősember alteregóm egy olyan bozontos hajú nő lett volna, aki meglát egy medvét és inkább igyekszik halottnak tettetni magát, közben pedig reménykedik, hogy ne falják fel.
„Örökké nem eshet”
Ma, mindenen túl már nem tekintem magam gyáva, csapzott hajú prédának. Az út, amit eddig megtettem, önbizalmat adott, hogy megbirkózzam a kihívásokkal, és azt is tudom, hogy nem lehetek mindig harcos amazon sem.
Megtanultam, hogy ugyanolyan természetes gyengének lennem, mint erősnek, mert ez a két tulajdonság is nagyon jól megfér egymás mellett.
Minden nappal, amit a komfortzónámon kívül töltök, érzem, hogy több leszek, és ma már nem rettegéssel tekintek az ismeretlenbe, hanem azzal a magabiztossággal, hogy nem veszíthetek…
Minden pillanat egy új tapasztalattal szolgál, ha pedig valami nem sikerül, akkor az is csak egy átmeneti zökkenő. Tudjátok… „örökké nem eshet”.
Nyitó fotó: Canva.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
