Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett bábszínész, számos fesztiválon elnyerte a legjobb női alakítás díját, Kovács Judit most mégis otthon ül és fermentál.
„8 vagy 10 előadásunk maradt el már idén januárban is a Bábszínházban. A Covid miatt szinte teljesen leállt az életünk. Nagyon nehéz időszak ez a mostani. Mivel nehezen viselem, hogy csak ritkán játszhatok, belevetettem magam a fermentálásba. Kaptam karácsonyra egy könyvet a kedvesemtől, készítettem magamnak egy kis kamrát az egyik konyhaszekrényből, és most nagyon várom, hogy végre megkóstolhassam a műveimet. Pont a születésnapomon, tavasszal fogom kinyitni őket először.”
„Alapvetően türelmetlen alkat vagyok, a fermentálás kitanulása pedig egy remek módszer arra, hogy megtanuljak várni. Nem beszélve arról, hogy éppen olyan, mint a színpadi munka: gondosan össze kell válogatni és egymásra „építeni” a hozzávalókat, hagyni, hogy összeálljon az egész, és mégsem tudhatom biztosan, milyen lesz a végeredmény. Ha például nem voltál elég gondos és nem dolgoztál tökéletesen tiszta alapanyagokkal és eszközökkel, az egész bepenészedhet. A színházban ugyanilyen penész lehet az, ha kevés az idő, ha a rendező nem eléggé felkészült, esetleg nincs elég pénz, és még sorolhatnám.”
„Az életem a színház, de annak, aki ezt a pályát választja, minimum eltökéltnek kell lennie. A színészi hivatás ugyanis nagyon kiszolgáltatottá teszi az embert, kiszolgáltatottá a trendeknek, vagy akár, ugye, egy járványnak is. Egy színésznőnek, ha gyereket is szeretne, folyamatos lavírozás, egyensúlyozás az élete a család és a hivatása között. Még nem volt egy éves a második gyermekem, amikor visszamentem próbálni, mert tudtam, ha nem látszom, nem létezem.
Ez egy ilyen világ. Mindig jönnek újak, kitűnő tehetségek, és ha érvényesülni szeretnél, jelen kell lenni. A lelkem egy része meghalt, amikor a kisfiamtól el kellett válnom, még akkor is, ha a színházban nagyon megértők voltak a kollégák.
Szerencsére lekettőzték az akkori szerepemet, és csak napi 4 órát kellett dolgoznom a délelőtti időszakban. Az is sokat jelentett, hogy az egyik barátnőm teljes odaadással besegített, és amikor csak tudott, Szabikám mellett volt. A nagyszülők is mellém álltak, de borzasztóan nehéz időszakként éltem meg ezeket a hónapokat… Jellemző, hogy később pont ezt a szerepemet díjazták az egyik külföldi fesztiválon. ”
Judit korán, még az első diplomája megszerzése előtt esett először teherbe, de úgy döntött, megpróbálja felnevelni gyermekét. Fia édesapjával akkor még együtt voltak, de mire gyermekük óvodáskorú lett, külön folytatták útjaikat.
Sokszor küzdés a dolgozó anya élete
„Küzdős, harcos időszak volt az anyalét tanulás, majd munka mellett, egyedül, de a kisfiam és a színpad sok mindenért kárpótolt. A Budapest Bábszínház egy igazi csoda, ebben a társulatban nőttem fel, és a bábok között igazán otthon érzem magam. Ma is hálás vagyok azért, hogy az élet végül ebbe az irányba sodort. Mégsem mindennapi érzés Közép-Európa legnagyobb bábszínházában dolgozni, amely rendkívüli műhelyekkel, eszközparkkal és 3 játszótérrel is rendelkezik (Nagyszínpad, Ország Lili Stúdió, Kemény Henrik Terem).
Ráadásul a mögöttünk, bábszínészek mögött álló stáb is egyedülálló: olyan magas szintű tudással rendelkező szakemberek dolgoznak itt a kellékesektől kezdve a világosítókig, akik valóban óriási támaszok.”
Nem bábosnak készültem
„Eredetileg képzőművésznek készültem annak ellenére, hogy az általános iskolában sokat szavaltam. Szolnok egyik legerősebb gimnáziumában azonban a versek háttérbe szorultak. Egy osztálytársamnak tűnt fel, hogy tehetségesen rajzolok, ezért ajánlott nekem egy tanárt, akihez el is mentem tanulni. Pogány Jóska bácsinak nagyon sokat köszönhetek, minden fontos alapot megtanított a kockológiától kezdve a portrérajzolásig. Végül a bennem lévő kreativitás igazán Sárkány Sándor alkotóműhelyében, a szolnoki fiatal művészpalánták között bújt elő. Jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetemre, de csak a második rostáig jutottam, így az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola rajz-művelődésszervező szakának film és videókultúra szakirányán szereztem az első diplomámat. Nem bánom, mert elképesztően sűrű évek voltak, különleges emberekkel, barátságokkal. Festettünk, rajzoltunk, filmeztünk, vagy épp táncházakat szerveztünk a szakkollégiumon keresztül. Ja, és a színjátszókörben váltottuk meg a világot.”
A főiskolán a Köpönyegforgatók diákszínjátszó társulat teljesen magával ragadta és végképp megpecsételte Judit sorsát. „Emlékszem, a válogatón úgy izgultam, mint egy kisgyerek, pedig mindannyian évfolyamtársak voltunk, még a színjátszókör vezetője is. Valamiért azonban nagy volt bennem a drukk és nagyon akartam, hogy ez a társaság felvegyen maguk közé. Legbelül éreztem, hogy nekem ez lesz az utam. ”
Olyannyira, hogy végül Judit, amikor a főiskola mellett jelentkezett bábszínész képzésre is, a felvételi alakításában az egyik színjátszóköri próbájukat is előadta. Elsőre felvették, innentől pedig egyenes út vezetett Budapest Bábszínházba. Arra a kérdésre, hogy miért nem a „sima” színészi szakot próbálta meg, a következőt válaszolta.
„Gimnazistaként Szolnokon néptáncoltam, amit Egerben is folytattam. Mindig is rajongtam a népzenéért, Erdélyben is gyakran jártam, ahol még az élő népi hagyományokat ismerhettem meg: együtt táncoltunk a falubeli emberekkel! Marci fiam édesapja népi furulyásként ebben fontos partner volt. Később általa ismertem meg bábosokat is, akiknek a munkája és a szabadsága lenyűgözött. Szerettem ezt a különleges, a képzőművészettel annyira szorosan összefonódó, bohó, szabad világot! Csak azt hagytam ki a számításból, hogy akiket megismertem, önszerveződő társulatok voltak.
A Budapest Bábszínház szinte a második otthonom, és nagy biztonságot ad, de alkalmazott bábszínészként azért gyakran találkozom azzal, hogy nem én döntök a sorsom felől, és nem úgy oszthatom be az időmet, hogy az ideális legyen. Főleg nem gyerek vagy gyerekek mellett. Pedig azért még mindig ők a legfontosabbak az életemben, a kis családom.”
Az édesanyám meg sem próbálkozott azzal, hogy teljes legyen a családunk
„Az apám semmilyen formában nem volt jelen az életemben. Sokáig azt gondoltam, hogy ez nem is jelent hátrányt. De amikor teljesen felfordult az életem, és pszichológushoz mentem, hogy segítsen megérteni önmagam, és azt, ami velem történik, akkor tudatosult igazán, mennyire fontos, hogy egy gyerek megkapja az apai gondoskodást, szeretetet is. A második gyermekem édesapjával 15 év után futott zátonyra a házasságunk, és úgy tűnt, hiába foglalkozhatok a munkámban azzal, amit igazán szeretek, a legfontosabb dolog az életemben számomra elérhetetlen.
Sokáig bántottam magam amiatt, hogy a gyermekeimet nem tudom egész családban felnevelni, de ma már látom, hogy nem azon múlik, hány főt számlálunk itthon, a lakásban. Bár a fiaim között nagy a korkülönbség, hiszen 23, illetve 10 évesek, nagyon szeretik egymást és nagyon jó kis csapatot alkotunk mi hárman.
Szerencsére a mostani párommal is nagyon jó a kapcsolatuk, ahogy nekem is az ő gyermekeivel. Szerencsésnek érzem magam, amiért újra és újra sikerül talpra állnom. Nem adom fel. Talán erre vagyok a legbüszkébb. Folyamatos változás az élet, és azt látom, hogy manapság ébernek, figyelmesnek és rendkívül rugalmasnak kell lennünk. Ritka már a „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” forgatókönyv. Erre a járványra sem számított senki, ami, ugye, az én életemet is gyökeresen megváltoztatta.
Volt, hogy hónapokon keresztül nem játszottunk, és csak az online felületeken keresztül találkoztunk a közönséggel. Nem örültem, de ennek köszönhetem, hogy egy hónapot vidéken töltöttem, és napról-napra figyelhettem meg a kertben, hogyan bontakozik ki a tavasz.
Vágyom rá, hogy végre a bábszínházban is visszaálljon a rendes kerékvágás és a járvány miatt ne kelljen sorban lemondani az előadásainkat. Viszont ebben az időszakban is igyekszem meglátni a lehetőségeket is. Mivel ebben az évadban, a Covid miatt, mindössze két bemutatót tartottunk a Budapest Bábszínházban, Karádi Bori kolléganőmmel volt időnk részt venni egy független színházi produkció létrehozásában.”
„Nagyon szeretjük, és eddig mindig nagy sikere volt a darabnak, bárhol is játszottuk. A Mama malacát Nagy Viktória Éva rendezte, és igazi családi bábszínház. Miközben a „felnőtt szinten” két nő gyászmunkáját láthatjuk, a gyerekek számára megelevenedik a Három kismalac története. Igazi jutalomjáték, tárgyanimáció, ami végtelen teret ad a fantáziának. Hálás vagyok Ellinger Edinának, az anyaszínházam igazgatójának, hogy ezekben a kezdeményezésekben partner, és gyakran segíti a független előadásokat például azzal, hogy helyet ad a próbáknak.”
Szívesen elmegy óvodákba és iskolákba is bábozni
„Annak ellenére, hogy nem volt idén a bábszínházban új bemutatóm, sok előadásban játszhatok. Most az egyik legkedvesebb szerepem a Helló, Héraklész! -ben Alkméné figurája. Alkméné igazán összetett személyiség, van mit alakítani benne, ráadásul nem áll tőlem távol a gyerekeiért harcba szálló anya karaktere.”
„Bábszínházi munkáimon kívül jelenleg még négy független gyerekszínházi előadásunk is van, amelyekkel korábban már eljutottunk intézményekbe, kulturális helyszínekre, de most ezek az ajtók is nehezen nyílnak meg. Pedig a „Tudja a manó!” egy igazán különleges alkotás. Három Lázár Ervin meséből írtuk Németh Virág dramaturggal és én egyedül elevenítem meg az összes szereplőt. Embert próbáló munka volt a darab összehozása, mert saját magamat rendeztem, és folyamatosan „ki-be ugráltam” hol a rendező, hol a bábos szerepkörbe. Nehéz szülés volt!” – nevet fel.
Azonnal elő is kerülnek a bábok és Judit észrevétlenül átmegy bábszínészbe. Rögtönzött előadást tart Mufurc úrral, aki nagyokat tüsszent és bosszankodik, majd előkerül a Kis herceg is, ami Judit egyik még meg nem valósult álmainak leendő szereplője.
„Nagyon büszke vagyok erre a bábura, mert én faragtam, én készítettem. Igazán összetett munka volt, fél évig dolgoztam rajta, de a megalkotásának minden percét élveztem. Lellei Pali bácsi felügyelte a munka menetét. Boldog vagyok, hogy ismerhettem a legendás bábkészítő mestert. Elhivatott ember volt, akihez mindig fordulhattunk segítségért.”
Legalább annyit kapok a gyerekektől, mint ők tőlem
„Nagy kedvenceim a marionett bábuk.” – folytatja Judit a mesélést. „Egészen finom mozgásra képes, érzékeny bábok. A Kis hercegemnek például az a különlegessége, hogy van a keresztjén egy plusz alkatrész, amelynek a segítségével a fejét jobbra-balra is lehet forgatni. Ez is Lellei Pali bácsi újítása.”
Judit percekre belefeledkezik a bábozásba és bevonja a játékba Zsuzsikát és Tupakkát is, a „Tudja a manó!” figuráit. A bábokat Miareczky Edit tervező álmodta meg, aztán sok kéz segített, hogy megszülethessenek. Még Judit is hozzátett, ő varrta Zsuzsika zokniját.
„Alkalmatlan vagyok a felnőttlétre” – kacag Judit, és rögtön meg is hazudtolja magát, amikor lelkesen mesélni kezd arról a bábszakkörről, amelyet szeptember óta vezet egy kollégájával. „Mindig sejtettem, hogy van némi közöm a gyerekekhez. Most pedig kiderült, hogy tényleg nagyon élvezem a gyerekekkel való foglalkozást.
Annyira fogékonyak, nyitottak és kreatívak! Mindegyikük egy külön kis világ, külön univerzum. Sokszor érzem, hogy legalább annyit kapok tőlük, mint amennyit ők tőlem. Elsősorban a történetmesélés érdekli őket, nem kifejezetten a bábmozgatás, vagy a bábtechnika, de hát a bábszínészetben egyik sincs meg a másik nélkül.
Olyan sokrétű művészet ez, hogy egy élet is kevés az elsajátításához; a mai napig igyekszem fejleszteni magam. Érdekes, hogy gyermekként azt gondoltam, csak az igazán kivételezett emberek lehetnek színészek. Egy Rákóczfalván élő kislánynak ez a pálya maga volt az elérhetetlen álom. Vicces grimaszokat vágtam a tükör előtt, és közben arra gondoltam, hogy hogy jövök én ehhez. És tessék, most mégis itt vagyok, és ha bonyolult is a bábszínészek élete, soha nem cserélném el semmi másra. Még a fermentálásra sem.”
Fotók: Davida
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
