Barion Pixel Skip to content

„Félreismertem a marokkói embereket” – Fanni és családja új otthonra talált Észak-Afrikában

Az első napok sokkolták, de aztán hamar megszerette Marokkót Csuvár B. Fanni, ki egy éve él családjával az észak-afrikai országban. Nagy szerelem és nagy bátorság vitte ilyen messzire.

Hatalmas bizalom kell ahhoz, hogy anélkül költözzön valaki egy idegen országba, hogy akár csak egyszer odautazott volna – jegyzem meg, amikor megtudom, hogy Fanni akkor járt először Afrikában, amikor férjével és másfél éves kisfiával mindent hátrahagyva kiköltözött Marokkóba.

A családfő a magyar munkahelye újonnan alapított kis marokkói kirendeltségét vezeti Tangerben, amely ígéretes piacot jelent a mérnöki szolgáltatásokkal foglalkozó vállalkozásnak.

– Tényleg nagyon bíztam a férjemben, nekem elég volt, hogy ő többször kiment előkészíteni a terepet. Igaz, előtte alaposan átbeszéltük a költözést.

Ugyan vétójogom volt, de nem akartam megfosztani a férjemet attól, amit annyira szeret: létrehozni valami újat, felépíteni valamit a semmiből – mondja Fanni.

– Tudom, hogy ha ebben megakadályoztam volna, az egész hátralévő életében ott motoszkált volna benne, hogy „mi lett volna, ha…”, ezt pedig nem akartam.

Arra gondoltam, az eredeti terveink szerint is három évig otthon maradtam volna a kisfiammal, miért ne tehetném ezt egy másik országban?

Ijesztő fogadtatás

Egy éve szálltak be a felpakolt autóba, majd Franciaországban a lenyűgöző, nyolcemeletes komphajóra, amit számos további rácsodálkozás követett. És sokk, Fanni ugyanis nem tagadja, az első napok benyomásai megijesztették.

– Amikor leszálltunk a kikötőben, fegyveres rendőrök, őrkutyák, magas drótkerítések fogadtak,

amelyeken át folyamatosan próbálnak Dél-Afrikából Európa felé szökni az emberek. Hirtelen megfordult a fejemben: ők mindent megtennének, hogy eljussanak Európába, én meg Marokkóban szeretnék élni.

Mit keresek én itt?? –  vallja be Fanni.

Nem volt éppen kellemes első benyomás Tanger külvárosi nyomornegyede sem, amin áthaladtak; koszos utcagyerekek, csontsovány kóbor kutyák keresztezték az útjukat… Ráadásul augusztusban, a legforróbb időszakban Marokkó sem a legszebb arcát mutatja, ilyenkor minden kopár és perzselő.

Az első, negatív benyomások után Marokkó hamar megmutatta izgalmas és gyönyörű arcát.

Szerencsére Fanni véleménye hamar megváltozott, hiszen Tanger, a Gibraltári-szoros forgalmas kikötővárosa pezsgő és gyönyörű. Az európai negyed egy modern társasházában béreltek lakást, ahol természetes a márvány burkolat – gyakran még az utcákon is -, ez ott nem luxus, ellentétben a hiánycikknek számító valódi fával.

Mindenki úgy öltözik, ahogy akar

Ahogy szinte mind így vagyunk vele, Fanni sem tudott túl sokat a marokkói emberekről; utólag bevallja, hamis kép élt benne róluk.

– Azt gondoltam, zárkózottak és távolságtartók, de éppen ellenkezőleg: nagyon segítőkészek, nyitottak és elfogadók.

Úgy érzem, minket nemcsak el-, hanem befogadtak, a külföldön élő ismerőseim élményeiből kiindulva talán sokkal jobban, mintha valamelyik európai országban próbálnánk boldogulni… Szintén kellemes meglepetés volt, hogy szőke, európai nőként sem érzem rosszul magam.

A hidzsáb az ittenieknek sem kötelező: mindenki a vallásától, meggyőződésétől, családi hátterétől függően öltözködik, akár teljesen európai stílusú ruhákba. Bár rövidnadrágot a helyi nők nem vesznek fel, rám senki nem néz ferde szemmel emiatt – mondja a kétgyerekes anyuka.

A helyiek befogadták a magyar családot, terveik szerint biztosan maradnak még néhány évig.

Mert ugyan Marokkóba a másfél éves Alfonzzal költöztek, a nyári magyarországi családlátogatásra már – anyukája hasában – Armand is velük tartott. Fanni szülni kifejezetten Magyarországon akart, így néhány hete a győri kórházban jött világra a második fiúcska, de nem kérdés, hogy – néhány hónapos itthoni pihenés után – visszatérnek Észak-Afrikába. Annál is inkább, mert Marokkó nagyon gyerekközpontú, Fanni lépten-nyomon találkozik a gyerekszeretet megnyilvánulásaival.

– Azt mondjuk nehéz volt megszokni, hogy a marokkóiak

állandóan simogatják, tutujgatják a vadidegen gyerekeket is, gondolkodás nélkül felvették vagy megsimogatták a kisfiamat, ha elmentünk sétálni.

Eleinte úgy próbáltam védekezni ez ellen, hogy magamra kötöttem, de teljesen felesleges volt, mert akkor meg a hátam mögé állva kezdték el kényeztetni, úgyhogy egy idő után elengedtem ezt a dolgot… – meséli nevetve Fanni.

Mesél arról is, hogy Marokkóban talán nem is ismerik a hiszti fogalmát, vagy legalábbis nem csinálnak ügyet belőle.

– Egyszerűen a gyerekkor természetes velejárójának tekintik. Ha egy gyerek hisztizni kezd és megmakacsolja magát az utca közepén, akkor biztos, hogy valamelyik szembejövő járókelő megpróbálja felvidítani vagy elterelni a figyelmét.

Ha vásárlás közben igényel nagyobb figyelmet a kicsi, akkor pedig mindig akad valaki, aki kipakolja a kosaramat a kasszánál vagy segít tolni a bevásárlókocsit, amíg a kisfiammal foglalkozom, és az étteremben sem csinálnak gondot belőle, ha véletlenül kiborítja a gyerek a poharat, mindig kedvesen reagálnak.

Itt könnyű egészségesen élni

Nemcsak emiatt persze, de a házaspár eldöntötte, hogy hosszú távra – még legalább 4-5 évre – tervez Marokkóban. A szülők, a család, a megszokott kultúra hiányát Fanni szerint ellensúlyozza az a sok előny, amit a fiaiknak meg az afrikai ország nyújtani tud.

– Alfonz most egy francia nyelvű Montessori-bölcsődébe jár, ahol remekül megtanulja a nyelvet, ahogy az angolt is. Velem együtt, én ugyanis egy amerikai iskolába járok napközben, a franciát pedig egy győri nyelvtanártól, online tanulom.

És hát itt az egészséges étkezés, amit Marokkóban nem nehéz megvalósítani: a piacokon tonnaszáma kínálják a rengeteg friss zöldséget, gyümölcsöt, fillérekért – képzeld, egy kiló csodás eper kétszáz forint! -, tobzódunk az ízekben…

Fanni igyekszik részt venni a helyi nyüzsgésben, még egy autentikus marokkói esküvőn is részt vett.

Férjével új otthonukban egyre több barátot szereznek – egy helyi lány, Saloua olyan jó barátnője lett, hogy még az esküvőjére is meghívta -, bizonyítva, hogy kellő nyitottsággal sem az eltérő kultúra, sem a bőrszín, sem a vallás nem lehet akadály.

– Beszélgettem a hitről iszlám vallású helyiekkel, akik azt mondták, hogy Isten mindannyiunknak ugyanaz, és csak a szeretet számít. Én is így gondolom – csak a müezzin imára hívó hangja ijesztő még egy kicsit… – nevet.

Fotók: Csuvár B. Fanni

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely