Egy nagy sikerrel játszott darab utolsó előadásán jelen lenni nemcsak színészként, de nézőként is különleges alkalmat jelent, páratlan élménnyé pedig attól válik, hogy a színpadon játszók mindegyike fogyatékkal élő fiatal. A MáSzínházban nem csak velük, a szülőkkel is foglalkoznak. Hiánypótló amit csinálnak, mégis napról napra élnek. Interjú.
A világirodalom legszebb, legismertebb szerelmi története kétségkívül Shakespeare romantikus drámája, a Rómeó és Júlia, amiből számtalan, emlékezetes alkotás született és bevallom, Zefirelli 68-as filmjén a mai napig tudok sírni.
A MáSzínház Kontra Verona című előadására készülve úgy éreztem jobb, ha feltankolok zsebkendővel, hiszen tudtam, hogy
a klasszikus mű átdolgozásában értelmi sérült és autizmussal élő fiatalok lépnek színpadra.
A szűkre szabott nézőtéren szinte tapintható volt a várakozás izgalma, de ahogy egyre jobban elmélyedtünk a bírósági tárgyalásként újraértelmezett történetben, a shakespeare-i szöveg jellegzetes tolmácsolásában és a színészek önfeledt játékában, az minden korábbi élményemet felülírta. Az előadás rendezőjével, Bakonyvári L. Ágnessel, a MáSzínház alkotóközösségének alapító tagjával beszélgettem.
– 2005 óta veszel részt a pedagógiai és művészeti munkában. A MáSzínház valóban nagyon más, mint amit egy színház működéséről elképzelünk vagy amit egy klasszikus előadáson megszokhattunk, hogyan született az ötlet, hogy legyen inkluzív játszóhely?
– Gyógypedagógus kollégámmal, Göllesz Csillával egy iskolában dolgoztunk és kiderült, hogy több területen nagyon jól tudunk együttműködni.
A közös munkák során felmerült bennünk, hogy a drámapedagógia módszertanát kipróbálhatnánk enyhe és középsúlyos értelmi sérült kamaszok képességfejlesztésében.
Két fiúval és két lánnyal indultunk, és egy év alatt húsz fölé nőtt a fiatalok létszáma, de még akkor sem gondoltunk arra, hogy csináljunk inkluzív színházat. Tulajdonképpen a kamaszok részéről merült fel, hogy mi lenne, ha előadnánk valamit?
Elsőre nem tűnt ám annyira egyszerűnek a dolog, kezdetben kis lépésekben haladtunk, verses összeállítást csináltunk a szerelemről, ami a csapat életkorából adódóan mindennapos téma volt. Később összeraktuk Arany János: Bajusz című művét és
az első, komolyabbnak nevezhető előadásunk a Világablak volt, amit Lackfi János írt, kifejezetten a társulatra, és amit a Kolibri Pincében mutattunk be.
Született egy másik Lackfi darab is, a Napok tánca, amit a Jurányi Közösségi Házban játszottuk többször, de még ekkor sem lehetett repertoárról beszélni, hiszen Csilla is, és én is főállásban dolgoztunk, mindezt a szabadidőnkben hoztuk össze.
– Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy itt jóval többre van igény?
– Annyira szerették a fiatalok a foglalkozásokat, és az előadások olyan népszerűek voltak, hogy menet közben csatlakoztak hozzánk színházi szakemberek, és el kellett dönteni, hogy vagy megállunk ezen a szinten és nincs fejlődés, vagy annyira komolyan vesszük, hogy színházat csinálunk. Az utóbbi mellett döntöttünk.
Létrehoztuk az Appart Egyesületet, amivel ernyőszervezetet húztunk a MáSzínház fölé, és akkor lettem főállású művészeti vezetője a társulatnak.
– Hogyan épül fel egy „színházi nevelési előadás”?
– Ezeknek az előadásoknak alapkeretei vannak, egyszerre csak egy osztály, illetve meghatározott korosztály vesz részt rajtuk, kb. 3 óra időtartamban. Az előadás és a feldolgozó foglalkozás, vagyis drámamunka kifejezetten arra a jelenségre fókuszál, amit az előadás felvet, és természetesen ezek az adott korosztálynak a legfőbb problémáira igyekeznek reflektálni.
Mondok egy példát, a Carlo című előadásunkat kimondottan hátrányos helyzetű, szegregátumokban élő, elsősorban roma, 12-16 éves diákoknak játsszunk.
Ennek az előadásnak a fókuszkérdése, hogy mit tehetek magamért, a boldogulásom érdekében, a negatív minta, a hátráltató környezet ellenére, és mennyi értéke van például a tanulásnak, a saját képességeimnek egy ilyen visszahúzó közegben?
Ez az előadás Bódis Kriszta: Carlo Párizsban című regénye alapján készült, a főszereplő egy roma fiú, és a színházi részeket megszakítják feldolgozó részek, amikor arra reagálunk, amit a diákok a színpadon láttak.
Az a cél, hogy a nézők maguk fogalmazzák meg, mit tehet Carlo, milyen döntései lehetnek egy roma fiatalnak? A főhős sorsán elgondolkozva közelebb kerülhetnek a saját, valós életük döntéseihez. – mondja Bakonyvári L. Ágnes.
– Speciális igényű fiatalokkal való munkához kell speciális tudás?
– Ha arra gondolsz, hogy szükség van-e gyógypedagógiai végzettségre ahhoz, hogy a fiataloknak foglalkozást tarts, akkor azt mondom, hogy nem, de jó adag beleérző-ráérző képesség, nyitottság, rugalmasság, az kell.
A MáSzínházban vállalt és kimondott dolog, hogy mi, a hozzánk érkező fiatalok szüleitől nem kérünk papírt a gyerek állapotáról, természetesen a down-szindróma látható, de nem kérdezünk rá a fiatal nehézségeire, korlátaira, annyit kérünk csak, hogy a szülő mondja el, mire figyeljünk oda a kölcsönös kommunikáció megkönnyítése érdekében.
Soha eddig nem kérdeztük meg senkitől, hogy mire képes, és ez azért nagyon fontos, mert olyan magasra tesszük a mércét, amilyenre akarjuk, és a csoport összetételéhez képest tologatjuk fel vagy le.
Nagyon jó példa erre, Bakonyvári Krisztina által rendezett KépMás, amiben három atipikus és 2 tipikus fejlődésű színésznő játszott. Kriszti a mesterképzésen ebből írta a diplomadolgozatát, és csak a közölt adatok hitelessége okán bekérte a szülőktől a lányok szakértői véleményeit.
Azt mondta, hogy ha ő előre tudja, hogy milyen diagnózisok vannak leírva, akkor be sem vállalja, mert mindaz, amit a próbákon, majd az előadáson tapasztalt, köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a szakértői papírokban olvasott arról, hogy a fiatalok mi mindent nem tudnak.
Mi ebben is mások vagyunk, mert
azokra a képességekre vagyunk kíváncsiak, amik bennünk vannak.
Itt olyan emberek dolgoznak, akik örömmel vannak együtt a fiatalokkal, és mernek velük határokat feszegetni, elvárják a munkát és egyáltalán nincs bennünk a „sajnálkozó” attitűd, hogy „ahhoz képest”. – hangsúlyozza Ágnes.
– Érintettként óhatatlanul elérzékenyültem, ahogyan láttam a szülőket gratulálni a színész-gyerekeiknek előadás után. De, nemcsak így tudtok a szülőknek élményeket adni, vannak kifejezetten nekik szóló foglalkozások is, ezt miért tartjátok fontosnak?
Szülők nélkül mi nem igazán tudnánk létezni.
Részükről nagyon komoly elszántság kell ahhoz, hogy egy előadás létre tudjon jönni, hiszen nemcsak azt vállalják, hogy a hónapokig tartó próbafolyamatra hurcolják a felnőtt-gyerekeiket, hiszen sokuk nem tud egyedül közlekedni, majd megvárni a több órás foglalkozásokat, próbákat, ami komoly szervezést igényel a családoktól.
Sőt, amikor repertoáron vannak a darabok, akkor abban a periódusban számukra nincs hétvégi pihenés, nincs szabadság.
A szülőkkel való együttműködés nagyon fontos, mert az ő segítségüket kérjük, ha elakadunk valamiben, hiszen az a cél, hogy a fiatalok fejlődjenek az évad során.
Arról nem is szólva, hogy ha már itt ülnek a színházban és várakoznak, akkor miért ne csinálhatnának ők is valamit, amitől jobban fogják érezni magukat.
Pár éve megkérdeztem őket lenne-e kedvük a drámapedagógia módszertanával dolgozni és igent mondtak. Az igazi kemény maggal kezdtük el a munkát 2017 januárjában, és ez azóta is működik, már megcsináltuk a Lúdas Matyit, Molnár Ferenc Ibolyáját, és most saját történetekből készült előadást hoznak létre, már nem velem, hanem egy kollégával.
Tavaly egy önismereti csoportot is indítottunk, MITIŐK néven, ahol minden egyes pillanatnak csak róluk kell szólni, nem a gyerekükről, nem az évek óta cipelt nehézségeikről, nem az ápolási segélyükről, hanem arról, hogy ők mit szeretnének tenni magukért ma, és holnap?
– Merjük végre kimondani, hogy a speciális szükségletű gyerekeknek speciális igényű szülei vannak, és Ti felismertétek ezt.
– Évek óta dolgozunk sérült fiatalokkal és pontosan látjuk, hogy a szülők mennyi áldozatot vállalnak, mennyi traumán mennek át, de nem szólhat minden a gyerekükről, mert akkor ők is sérülékennyé válnak, sőt ezt ők maguk mondják a foglalkozásokon.
Annak az igényét kialakítani bennük, hogy merjenek nemet mondani még a saját gyereküknek is, és ezt bűntudat nélkül tegyék, az nagyon nehéz, ám hálás feladat, és jó látni, mennyit változnak ezen a téren.
Mi azt közvetítjük feléjük, hogy nekik is van saját életük, joguk van magukra figyelni, és bátran örömforrásokat keresni.
– Az inkluzív daraboknál hogyan találjátok meg az érzékenyítés és a szórakoztatás egyensúlyát?
– Itt a rendező szabadon dönthet arról, hogy egy történetet milyen módon szeretne elmesélni, és nagyon fontos szempont, hogy azok a karakterek, akiket autista, down-szindrómás színészek játszanak el, az egy adekvát szerepvállalás legyen.
Nem lehet a nézőinket arra kérni, hogy tekintsenek el a színészek „másságától”, mert minden előadásban a sérült színészek karaktere egyébként is egy sérült karakter vagy pedig egy olyan fura figura, ami teljesen releváns, hogy őt egy fogyatékkal élő alakít.
Például a Zuhanás sokkja című előadásban az egyik főhőst egy down-szindrómás fiú játszik, az Ügyelő-ben pedig két képzeletbeli figurát egy autista és szintén egy down-os színész. Arra nagyon figyelünk, hogy a szerepek fedésben legyenek a játszó fiatalok karakterével. De, mondhatnék ellenpéldát is, a Kontra Verona rendezésénél arra voltunk kíváncsiak, hogyan tud működni egy igazi, klasszikus darab, amiben kizárólag sérült fiataljaink játszanak. – avat be Ágnes.
– A színház egyértelmű üzenete, hogy a fogyatékkal élő emberek személyiségének adottságait, a tehetségüket, a kreativitásukat láthatóvá kell tenni, a drámajáték személyiségformáló erő, segíti őket a hétköznapi életük során is. Hová tud még fejlődni a MáSzínház, tud-e még új üzenetet megfogalmazni?
Rendkívül fontos kérdést tettél fel, de jelenleg a túlélésért küzdünk.
A MáSzínház 19 éves múltjában az elmúlt 18 és fél év a kíváncsiságunk által fűtött kísérlet volt, a határaink tologatása. Jelenleg három lábon állunk, az egyik, mondhatni elefántláb a csoportfoglalkozások, ahol hétfőtől-péntekig különböző területeken (a foglalkozások leírása itt található) a sérült fiatalok művészetpedagógiai nevelése folyik, a másik az inkluzív előadások lába, a harmadik pedig a színházi nevelési előadások oszlopa.
A mai, gazdasági környezetben az a legégetőbb, magunknak is feltett kérdés, hogy tudunk-e jogfolytonosak maradni, tudunk-e jövőre is működni, miközben rettentően fontos kérdés, a hogyan tovább?
Úgy gondolom, hogy az csak az egyik út, hogy minden évben létrehozunk 1-2 inkluzív előadást, legyen az bármilyen jó, mert ezzel korántsem aknáztuk ki a lehetőségeinket. A fejlődéshez új szakemberek kellenek, akik szívesen csatlakoznak hozzánk, szívesen kísérleteznek velünk, de ehhez az anyagi biztonság nélkülözhetetlen. – hangsúlyozza Ágnes.
– Mire van szükségetek a fennmaradáshoz?
– Igazából olyan források, amik kiszámíthatóvá és tervezhetővé teszik a működésünket.
Eddig jórészt pályázati pénzekből, adományokból és a szülői befizetésekből tartottuk fenn magunkat.
A pályázati rendszer teljes átalakulása következtében és azzal a kultúrpolitikai szemlélettel – ami azt mondja, hogy a színházak is kerüljenek ki a piacra, mérettessenek meg, és amelyik megél a piacról az megmarad, amelyik nem, az kihullik, az egy abszolút elhibázott és ostoba hozzáállás, hiszen a kultúra nem lehet piaci termék – lábon vagyunk lőve.
Egyébként egyik színházat sem tudja eltartani a közönsége, mert a költségek jóval magasabbak a jegybevételeknél.
Mi eddig sem kaptunk állami támogatást, pályázhattunk, és mondhatom, hogy évekig a kedvezményezettjei voltunk a kiírásoknak, hiszen akár a színházi, akár a gyógypedagógiai típusú pályázatok is a magáénak tekintette a működésünket, de évi közel ötven pályázatot adtunk be!
Most egyik területhez sem tartozunk, mégsem adjuk fel, pályázunk tovább, de csak erre nem számíthatunk.
Az igazi segítség az lenne, ha olyan támogatókat találnánk, akiknek fontos a színház üzenete, az itt folyó munka, de mégsem az az utunk, hogy folyamatosan adományozók segítségével működjünk, mert mi szegény fogyatékosokkal dolgozunk, és minket milyen üdvös dolog támogatni! Miközben
az inkluzív előadásokban a fiatalokat egy olyan más státuszba helyezzük, ahol kreatív, kompetens, színészi feladatokat kiválóan megoldó művészeket láthat a közönség.
Ha ezekkel az előadásokkal épp a partnerséget, az elfogadást, az egyenlőséget hirdetjük, akkor nem lehetünk egyszerre sajnálni valóak, és közben várni, hogy nézzetek fel ránk, mert semmiben nem különbözünk a többségi társadalomtól.
Az a jó út, ha win-win helyzetet teremtünk, vagyis olyan szolgáltatást kínálunk cégeknek, magánszemélyeknek, amelyek megvásárlásával olyat kapnak, amit máshol nem, mi pedig ilyen módon lehetőséget kapunk a további munkánkhoz.
– És akkor nézzük meg, miért jó a MáSzínházba csoportfoglalkozásra járni?
– Például azért, hogy
23 éves, autizmussal élő Gergő fiam kortárs barátok híján közösséghez tartozzon, hogy játsszon, hogy figyeljenek rá, hogy ő is figyeljen másokra, hogy a hétköznapi rutinokat megtörje valami „más”, ezért kipróbáltuk a Helyem a világban, önismereti csoport kereteit, amit Gergő a rá jellemző lakonikus, ám lényegre törő közlésével másfél hónap elteltével úgy jellemzett: „tetszik ott lenni!”
– mondja az önismereti csoport vezetője Gazder Adél, drámainstruktor.
Egyetemistakén elvakult színházba járó voltam, hetente többször is beültem egy-egy darabra, ez a rajongás máig megmaradt. Konduktorként végeztem, de nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy lehet-e ezt a két területet ötvözni, így találtam rá a drámapedagógia képzésre, és ezzel foglalkozom most már öt éve.
A konduktorság ugyan nem gyógypedagógia, de a diplomadolgozatom témájául azt választottam, hogy a színházak hogyan vannak felkészülve a fogyatékos emberek fogadására, mint nézőkére, és így találkoztam először a MáSzínházzal.
A közelebbi ismerkedés akkor kezdődött, amikor drámapedagógián végzős voltam, és jó volt látni, hogy ők épp azt az inkluzív színházat valósítják meg, amiről én is álmodoztam.
– Hogyan készülsz a fiatalokkal való munkára?
– Igyekszem őket alaposan megismerni, mert a csoportba mindig jön új ember, és csak hetente egyszer találkozunk. Nincs előttünk olyan cél, hogy év végére egy színházi előadást kell összerakni, ezért bőven van idő a játékokra, amikkel foglalkozunk, pl. egyik alkalommal „bújócskáztunk”, először csak elkezdtünk építeni stabil búvóhelyeket, hogy mindenki találja meg a magáét a térben, tervezze meg, milyen módon fog elrejtőzni, hogyan tud ilyen helyzetben a testével bánni? – mondja Adél.
– Ezek a fiatalok „mások” és a másságukon belül is különbözőek, ez nem okoz neked nehézséget?
Én nem úgy tekintek a csoportra, hogy itt sérültek vannak, hanem igyekszem nagyon figyelni az erősségeikre, és arra építkezni.
Ezek a fiatalok elképesztő kreatívak, sokszor dobnak be ötleteket, hogy mivel szeretnének foglalkozni. Persze akadnak váratlan helyzetek, meg tudnak lepni időnként.
Mivel nem kérünk „diagnózist” senkitől, így csak arra támaszkodhatok, amit a foglalkozáson látok, tapasztalok, de annyira jó a színházon belüli kommunikáció a kollégákkal, hogy gyakran kicseréljük a tapasztalatainkat.
– Amikor beültem a foglalkozásra, engem nagyon meglepett, hogy a down-szindrómás fiatalok mennyire impulzívak, a színészi affinitásuk milyen fejlett, és hogy mennyire bátran használják ezeket az eszközöket, míg mellettük az autisták szelíd mosollyal elnézelődnek, jóval lassabban nyílnak meg.
– Igen, épp ezért nagyon izgalmas a munka, hogy mindannyian szóhoz, térhez, megmutatkozási lehetőséghez jussanak, kizökkenjenek a megszokott tevékenységeikből, hogy rugalmasabbá, kommunikatívabbá váljanak, ez is a célunk.
Az én pozitív visszajelzésem tőlük az, amikor felhívnak, és azt kérik, hogy fájós torokkal is eljöhessenek, – persze a többiek érdekében olyankor nem – vagy amikor a másfél óra végén, a zárókörhöz érünk, nem akarják elhinni, hogy máris vége a közös játéknak, és menni kell haza.
Kiemelt kép: Oláh Gergely Máté
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
