„Örüljenek, ha megéri a kamaszkort!” – mondták az orvosok Puporka Elemér, azaz Pupi szüleinek, amikor kiderült róla 3 évesen, hogy súlyos szívizomgyengesége van. Pupi ma 46 éves, de ahogy ő fogalmaz, igazából újra 5. Öt évvel ezelőtt, 2017-ben kapott új szívet, és bár a kilökődés veszélye még néhány héttel ezelőtt is fennállt, ő köszöni, jól van és dolgozik.
Pupi 18 éve pedagógiai asszisztens a Deák-Diák Általános Iskolában, és mióta az eszét tudja, gyerekekkel foglalkozik. Már tinédzserként lovasoktató lett, aztán elhelyezkedett egy nevelőotthonban, végül megállapodott a 8. kerületi ének-zenei iskolánál. Nem véletlenül. Pupi muzsikus cigány családból származik.
– Kicsit kívülállónak számítottam a családomban, mert én mindig is tovább akartam tanulni. Hiába volt nagyapáméknak hatalmas, több száz baromfiból és egyéb haszonállatból álló gazdasága,
hiába tanulhattam volna ki én is a kosárfonást vagy a gazdálkodást, engem a pedagógia és a rendezvényszervezés vonzott.
Nagyon szerencsés vagyok viszont, mert a szüleim soha nem állták útját a vágyaimnak, így diplomát szerezhettem” – emlékszik vissza Elemér, aki kiskora óta gyógyszereken él és rendszeresen jár kontrollra. –A szüleimnek mindennél fontosabb volt, hogy jól legyek, hogy olyan életet élhessek, mint a kortársaim.”
Szirákon, egy Nógrád megyei kis faluban nőtt fel, ahol a családjában soha nem volt téma, hogy halálos beteg. Ugyanúgy járt iskolába, szórakozni vagy épp lovagolni, mint ott mindenki más.
– Nem úgy éltünk, mint ami az emberek fejében a cigányokról kialakult. Nem voltunk ugyan pénzesek, de nem romos putriban, igénytelen körülmények között laktunk. Sajnos, ha valaki azt hallja, hogy cigány, mindig valami ilyen kép jelenik meg a fejében. Pedig cigány és cigány között is van különbség, főleg, hogy eleve több népcsoportot képviselünk. Vannak a beások, az oláh cigányok és a magyar cigányok, mindannyian más-más kultúrával, sőt nyelvvel is!
Mégis egy kalap alá vesznek bennünket, de ami még rosszabb, hogy sokan le is néznek minket. Hála Istennek, a kórházban ezt nem kellett megtapasztalnom.
Pupi állapota évről évre észrevétlenül lett gyengébb, és mindössze 19 éves volt, amikor az első pacemakerét megkapta.
– Nagyon sokan félnek a pacemakertől, főleg attól a fajtától, amelyben beépített defibrillátor is van. Azt már olyan betegek kapják, akiknek a szíve bármikor leállhat, és ilyenkor azonnal szükség van belülről jövő segítségre. A defibrillátoros pacemakerek életet mentenek, de való igaz, hogy szörnyű, amikor a szerkezet kiüti az embert.
Engem a saját kütyüm már többször visszahozott az élők sorába, ezért akármilyen leírhatatlanul kemény érzés is, amikor több ütést mér a szívedre, én nagyon hálás vagyok a tudománynak, hogy idáig fejlődött.
Persze mindig azt mondom, hogy ha választani lehet, akkor inkább ájult állapotomban kapcsoljon be a pacemaker, mert úgy nem érzem annyira a sokkot, amelyet okoz.
Pupinak ma már nincs „kütyüje”, helyette viszont új szív dobog a testében. Eddig eljutni azonban nem volt fáklyás menet.
– Amikor egy rutinvizsgálat során az orvosom azt mondta, hogy itt a vég, már nincs az a gép, amelyik életben tarthatna, feliratkoztam a szívtranszplantációs várólistára. Illetve csak fel akartam, mert kiderült, hogy az sem olyan egyszerű. Meghatározott időközönként összeül egy bizottság, amelyik eldönti, ki kaphat új szervet és ki nem. Hogy én pozitív elbírálásban részesülhessek, azaz megadják az engedélyt a várólistára kerüléshez, kismillió vizsgálaton kellett részt vennem. 2016 november végét írtuk akkor, a bizottság pedig december 10. körül ült össze újra.
Az orvosom kizártnak tartotta, hogy addig minden vizsgálatot, beleértve a pszichiátriait, a gasztroenteorológiát is, el tudom intézni. De én mindennél jobban akartam, hogy új szívet kaphassak.
Pupi ekkor már édesapa volt és boldog házasságban élt szeretett feleségével, Erikával, és közel másfél éves kisfiúkkal, Benjivel.
– Kértem 1 hét szabadságot a munkahelyemen, és magam sem tudom, hogy hogyan, de minden vizsgálatot el tudtam végeztetni, mindenre azonnal kaptam időpontot. Én voltam a legboldogabb ember a Földön, amikor decemberben a bizottság elé mehettem.
Az ugyan nagyon kemény, amikor az ember belép egy ilyen terembe, ahol U-alakban ülnek a bizottság tagjai, és ő arra vár, hogy kimondják az ítéletet: élet vagy halál…
Pupinak óriási szerencséje volt. A vizsgálati dokumentumok alapján felkerülhetett a várólistára, ami persze még mindig nem jelentette azt, hogy kap is új szívet, vagy ha mégis, hogy él addig. De a remény hal meg utoljára, ő pedig nagyon eltökélt volt.
– Van egy kedves szokásunk, tulajdonképpen szilveszteri hagyományunk Erikával, a feleségemmel. Az év első napján mindig előveszünk egy papírt, és felírjuk azokat a vágyainkat, terveinket, amelyeket az új évben meg szeretnénk valósítani, el szeretnénk élni. Ez lehet egy utazás, egy új könyv, különleges program, bármi. Ha készen vagyunk, előveszünk egy új papírt, és priorizáljuk a céljainkat.
Mondanom sem kell, hogy az első helyre az új szív került.
Pupiék sem gondolták azonban komolyan, hogy a vágyuk olyan hamar teljesül.
– Amikor felkerültem a várólistára, kaptam egy telefonszámot és két ukázt: készítsek össze egy kisbőröndöt steril ruhákkal, papuccsal, tisztálkodó szerekkel akkor is, ha a műtétemre csak évek múlva kerülhet sor, és állítsak be a kapott telefonszámhoz egy teljesen más, erős, figyelemfelhívó csengőhangot.
Amikor ugyanis azt meg fogom hallani, bárhol és bárhogyan is legyek, fel kell vennem a telefont. Ez a csengőhang jelenti majd az életet, azt, hogy van donorszív, a mentő pedig már indul is értem.
Pupi kapott egy harmadik „parancsot” is, miszerint azonnal fejezze be a munkát és felejtse el a fellépéseket, mert a szíve már olyan rossz állapotba került, hogy a benne lévő pacemakerben sem bízhatott. Akkor volt azonban a karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, amelyen Elemér a zenekarával rendszeresen fellépett, és ahogyan mondta, a forralt bor és mézeskalács illata, az ünnepi hangulat, a csillogó fények és az advent varázsa győzött az ész felett.
Pupi a zenekar vezetőjeként nem akarta magára hagyni az együttest, és még utoljára fel akart lépni a színpadra. Végignyomta az 1 órás koncertet, de amikor leért a backstage-be, azonnal összeesett. Hatszor ütötte ki a pacemakere és csak a kórházban tért magához. Akkor már biztosan tudta, hogy az új szív az egyetlen esélye az életben maradáshoz.
Január elsején szólalt meg a világ legdurvább flamenco-csengőhangja, Pupi pedig nem sokkal később már a kórházban feküdt a műtétre várva. Ott még kiderülhetett volna, hogy valami mégsem stimmel, hogy a donorszív mégsem lesz megfelelő, de szerencsére a sors azt akarta, hogy Elemér a családja és a kis tanítványai mellett maradhasson. 2017 január 2-án kapta meg az új szívet, majd két hétig „gondolkozott”, hogy visszatérjen-e az élők sorába.
– Az orvosaim sem tudják, mi volt velem. Nem voltam orvosi értelemben vett kómában, de mégsem voltam „jelen”.
Állítólag néha kinyitottam a szemem, de két héten keresztül tulajdonképpen csak aludtam. Furcsa két hét volt, de az már egy másik történet… – mondta mosolyogva.
Pupi néhány hónapja, majdnem 5 évvel a műtétet követően újra az intenzív osztályra került. Tünetei nem voltak, de egy rutinvizsgálat kimutatta a kilökődés jeleit.
– Egyik nap még a gyerekeket viszed múzeumba, másik nap pedig már kikötözve találod magad a kórházban… Nem bírtam felfogni.
Jól voltam, mégis újra imádkozhattam az életemért. A kisfiam most nyolcéves. Fantasztikus gyermek. Ő és Erika a mindeneim, de az iskola és a zenélés miatt is itt kell még maradnom.
Pupi nemrég térhetett vissza újra a munkahelyére. Mindig vele van a gitárja, számos művészeti és kulturális programot szervez, hazajár zenélni a nógrádi kicsiknek, kíséri az iskolásokat a különböző programokra és jobbnál jobb recepteket próbál ki otthon. Mert ahogyan vallja, ez az élet: közösségben, szeretetben, együtt lenni.
– Hogy kinek a szívével, az teljesen mellékes, de mindenképpen hálával tartozom az ismeretlen donornak.
Fotók: Davida
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
