Tudom, tudom. „Nem tudok mit csinálni jó dolgomban.” Valóban mindenem megvan, mégis belekeveredtem. Igen, tudom. Arról nem tehet senki, ha átsuhan az agyán egy gondolat, ám ha már fészket is rak benne, az már döntés kérdése. Tudom. És nem vagyok büszke magamra. De most felszámolom az egész mellékvágányt.
P. Tamara írása.
Olyan…más. Minden. Az illatok, az ízek, a szavak. A várakozás izgalma. A közös csend. A közös titkok izgalma. A remegő gyomor, a mosolyra késztető emlékezés.
Más érzés. És másik én. Más vagyok otthon – és másmilyen ember vele.
Soha életemben nem gondoltam, hogy képes lehetek két teljesen különböző életet élni. Mindkettőben jelen vagyok. Átadom magam, kapcsolódok, adok az egyikben, aztán a másikban is. Sokszor azzal mentem fel magam, hogy korábban eleget küzdöttem már ebben a házasságban, épp elégszer fájt.
Megjártuk a poklot, többször is. Igaz, mindig újraépítettük, de a rengeteg sérelem már felégette, és bennem véglegesen megtört valami.
„Nem jó, de nem is tragikus.” Elvagyunk.
Egy külső szemlélő azt látná, remekül működünk, átlagosan jól pörögnek a hétköznapok. És valóban. Nagyszerűen működik a tíz év alatt kialakított rendszerünk, de ott kong bennem az űr. Évekig tartott felfejtegetnem, honnan ered ez a mindent elnyelő, mégis örökké tátongó üresség. És végre mertem foglalkozni vele. Visszatértem gyerekkoromig, és a bennem rejlő, érzelmi hiánnyal élő gyermeket kezdtem megerősíteni.
Eleinte egyedül, később segítséggel.
Ekkor változott meg bennem valami.
Egy ideig még élveztem a találkozókat, és a tudatot, hogy van valakim – ráadásul ő az, aki végre még hasonlít is hozzám –, mégis, eldöntöttem: lezárom.
Iszonyúan fog hiányozni, de akkor is.
Elhagyom – főleg a gyerekem miatt. Egy ideig nem is tudatosult, mit művelek. Úgy éreztem, megérdemlem és kész, ettől még senki nem szenved el hiányt. Aztán ahogy a gyerekkoromat elemeztem, máshogyan kezdtem látni az egészet.
Elszörnyedtem. Milyen anya vagyok?! Milyen példát mutatok?
Még ha nem is derül ki, a kimondatlan energiák vajon milyen károkat okoznak a családi rendszerünkben? És ha kiderül, azzal milyen cunamit szabadítok a családomra? Mekkora traumát okozok a lányomnak?
Lerombolom a bizalmát, a kapcsolatait, a jövőjét. És a kapcsolatomat vele. Mikor idáig jutottam, olyan mély, zsigeri félelem járt át, amit még életemben nem éreztem.
Elhagyom magam miatt. Mert már látom: a könnyebb utat választottam ahelyett, hogy méltó legyek arra, amim már megvan.
Elhagyom a férjem miatt. Annak idején megfogadtam, hogy sosem bántom. Márpedig éppen azt teszem – még akkor is, ha nem tud semmiről.
Olyan, amilyen… De ő van mellettem, mikor bajban vagyok. Ő ismeri az életünk minden összekacsintós, nevetős és sírós részletét. Ő fogta a kezem, mikor a lányunk született. Ő fog mellém állni, ha támaszra van szükségem. Hozzám fordul majd, ha neki van szüksége segítő kézre – és ha a mindkét pasinak szüksége lenne rám, most már csak őt választanám.
És…talán furcsán hangzik, de azért is hagyom el a szeretőm, mert neki is így lesz a legjobb.
Ő is megrekedt, akárcsak én, és amíg együtt vagyunk, nem is fog továbblépni. Addig belém kapaszkodik ahelyett, hogy az életén dolgozna.
Ki kell lépnem a képből: ahol üres tér adódik, csak oda érkezhet valami más. És hát… Ő sosem fog mellém állni, ha támaszra lenne szükségem. Persze őt is ugyanúgy lehet szeretni, és ő is szeret a maga módján. De az elkötelezettség súlytalansága miatt sosem kerülhet első helyre ezt a kapcsolat.
Úgyhogy még ha senki nem is tud róla, mi történik bennem, akkor is újra akarom kezdeni. Jobban. Másként. Mert végre elképzeltem egy életet, ahol jobb ember vagyok. Ahol máshogyan választok.
Mostantól valóban méltó akarok lenni rá.
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
