Három éve érzi úgy Szilda, hogy nincs biztos kerékvágás az életében. Most mégis a háláról mesél nekünk. A háláról, amit nap mint nap érez, amikor ránéz a gyermekeire és a kiszámíthatatlan jövőbe tekint. Mert a legfontosabb, belül megtaláljuk a békét.
Ülök a kertben. Cseszneken. Egyedül, de nem magányosan. Szemlélgetem a paradicsompalántákat. Nőnek. No nem mind. Van pár darab ami csigaeleség lett, de van olyan is, amin most jelennek meg az első virágok. Vannak, akik már a befőzött ketchup feletti örömüket osztják meg a világgal és őszintén mondhatom, hogy velük örülök. Remélem pont annyira boldogok minden üveg finomsággal, mint én az apró virágok szemlélése közben.
Nézem a növényeket, és látom a csodát. Nem az én érdemem. És ami elmúlt, nem az én kudarcom. Az öröm lehet az enyém, akár a munkában lelem meg, akár a csendes szemlélődésben. Akár az írásban.
A nyár mindig egy misztikus sziget az évben. Kicsi lány korom óta érzem így. Most azt látom, hogy sikerült a gyermekeimmel egy igazán varázslatos nyarat teremtenünk. Csordultig van a szívem hálával. Hálás vagyok magamnak, a skacoknak, a szüleimnek, a barátaimnak, azoknak, akikkel ezen a nyáron találkoztunk.
Csak a mostra figyelek
Amikor tegnap este hazaértem, üres volt a tanya. Mindenkinek másfelé volt dolga. Csend volt, csak a kutyák vártak lelkesen a kapuban. Már amennyire három méretes kutyusra azt lehet mondani, hogy „csak”. Amikor kiszálltam a kocsiból kifejezetten sok volt, ahogy egyszerre szeretett volna mind üdvözölni. Kacagtam az egymás hegyén hátán bukdácsoló kutyusok lelkesedésén. Majd csend lett újra.
Most egyedül ülök a féltető alatt, ahol volt már tánc, jóga óra, beszélgetés, meditáció, és történetek végtelen sorát tudnák elmesélni az emberek, akiket élmény köt ide. Ha belekezdenék e nyár eseményeinek, élményeinek, tanulságainak az elmesélésébe, véget nem érő regénybe csaphatnék bele. Maradok inkább a mostban és a paradicsom palánták szemlélése után a lelki kertemben barangolok egy kicsit. Csodákat, találkozásokat és egységet élve, most épp Cseszneken, egyedül a térben.
A gyerkőceim a szüleimnél vannak. Ez a hét a HUG fesztiválon telik ahol dolgozom és anyaságomban pihenek is egyszerre. Tavaly is így volt, csak akkor egészen más minőségben érkeztem a helyszínre. Tavaly nem ismertem senkit, most pedig alig vártuk a találkozást a barátokkal. Tavaly egy lézengő, tanácstalan bámészkodó voltam, most pedig tervekkel és feladatokkal érkeztem az eseményekre.
Önmagammal találkozni rémisztő lehet
Tavaly zokogva indultam ide Csesznekre. Amennyire szükségem van a gyerekek nélküli időre, annyira félek is tőle. Most sem könnyű. Egyszerre felszabadító, tanácstalan, és haszontalan érzés. Már nem lep meg, hogy mennyire rémisztő és félelmetes tud lenni az önmagammal való találkozás. Igyekeztem idén kíváncsisággal megérkezni ebbe a jelenbe. Igyekszem olyasmiket csinálni, amelyekről úgy gondoltam, hogy vágyom átélni gyerekek nélkül. Ma egyedül sétáltam be a faluba ebédelni. Vittem magammal füzetet és írtam, írtam sokat. Azt is terveztem, hogy készítek vízfestéket. Még pont megkötnének a fesztiválra és azokat is el tudnám adni. De az este hetes harangszó szól, és én egy cikket írok épp, nektek.
Annyi fontos, okos, praktikus és értelmes dolgot csinálunk az év minden napján. Aztán jön a nyár, a nyaralás és nekem gyakran nem több az egész, mint egy nagy rakás csalódás önmagamban.
Ma is lehetnék csalódott. Egy csomó tervemet nem valósítottam meg, de cserébe egy csomó felesleges időt töltöttem el játékkal a telefonomon. Ma is lehetnék csalódott, magányos és szomorú is akár. Szapulhatnám magamat, hogy milyen semmirekellő fajankó vagyok, és egyébként is miért ülök valaki másnak a tanyáján, vigyázok másnak a kutyájára, lakom másnak a jurtájában, és teszem széppé, ahelyett, hogy a magam kertjében, a magam birtokán, a magam dolgával törődnék.
No ez az, amit legszebb reményeim szerint soha többet nem fogok tenni. Mert van egy hatalmas tanulsága ennek a nyárnak (és azért még van belőle bőven, főleg, ha az indián nyarat is beleszámítjuk). A kert, a tanya, a tér, amit a legfontosabb gondozni, bennem van.
A lelkemben, ahol most is öröm találkoznom azokkal az emberekkel, akik épp nincsenek itt a térben. Öröm gondolni minden találkozásra, ami a nyáron történt. Öröm gondolni minden kacagásra, ami Margitvirágból született a kalandok során. Olivér ölelése, Tivadar mosolya, Hanka dacos, mégis tündöklő kirohanásainak emléke mosolyt csal az arcomra most is. Fantasztikus élmény találkozni a lelkemben Gergővel, nagyapámmal, nagymamámmal, nagynénémmel, és bárkivel a világon, akire szeretettel gondolok. Béke, egyensúly és harmónia teremnek ezekben az ágyásokban, és arathatok az év minden napján.
Hittel tekinteni a jövőbe
A fizikai sík dinamikus változásai az elmúlt hónapokban hazatereltek egy olyan lelki világba, ahol vannak kincsek, kapaszkodók, és ahonnan a rám váró feladatok elvégzéséhez minden muníciót megtalálok. Leginkább hitet.
Ha nem gondozom ezt a kertet, hamar gyomos lesz, mint minden kert a világon. Elnyomják a kétségek, a félelmek a csodás örömöket, lehetőségeket. Rághatnák az irigység vagy a harag férgei lelki fáim gyökerét. Teszik is, ha nem vagyok résen. Mégis, a hit és a tettek képesek tisztán és termékenyen tartani ezt a titkos kertet.
Mert most sem tudom még mi lesz ősszel. Nincs meg annak az illúziója, hogy látom a jövőt, ahogy minden visszaáll a régi kerékvágásba.
Az én életemben három éve nincs kerékvágás. Nincsen semmi rutin. Csesznek előtt, végtelen bolyongásnak, és elveszettségnek tűnt minden. Most pedig maga a biztonság. Látom itt és most, hogy történjék bármi, van kiút, van öröm és van csoda, amiért hálás lehetek.
Panaszkodni is lenne miért, csak valahogy a panaszkodás közben még sosem kerekedtek remek ötleteim.
A hittel teli jelenben pedig látom, hogy mennyi kusza, fura probléma ad teret a hétköznapok apróbb és nagyobb csodáinak. Mert bizony idén nyáron sem épült ház a telkemen, és jelen pillanatban nem látom, hogy miképp fog ez változni. Idén sem lett fürdőszobánk, pedig örülnék neki, és idén sem lettünk iskolakompatibilisebb család. Hálás vagyok azonban azért, hogy ilyen kalandos nyarunk van, és egy otthonunk, ami hazavár bennünket bármikor, amikor szükségünk van rá.
Hálás vagyok, hogy olyan osztályba, iskolába, tanárok közé érkeznek majd a gyerekeim, akikkel biztonságban érzem őket, és jó szívvel bízom rájuk. A sors fintora, hogy nekem elvileg szeptember végéig van Cseszneken munkám, otthonom, bevételem – akár a gyerekekkel együtt – ami millió kérdést vet fel ez a jelenben, de kíváncsian várom, milyen megoldások közül választhatok majd, milyen ötleteim támadnak, milyen új csodákat teremt ennek a problémának a megoldása.
És azt is, vajon lesz-e paradicsom befőzés Cseszneken?
Fotók: Szilda saját képei.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
