Szilda négy gyerekkel maradt egyedül férje halála után, és mindent megtesz, hogy a kicsik élete a lehető legjobb legyen. Ám az iskolakezdés rendkívüli módon megviseli a családi kasszát, és Szilda lelkét is. De megy tovább, mert ha az iskolában nem is hisz, a gyerekeiben és önmagában annál inkább.
Hajnali 2 óra van és én nem tudok aludni. Olyan lázadás van bennem, ami ellen nem működnek a jól bevált, minden ellentmondást feloldani képes gondolati mintáim, rutinjaim. Azok, akik eddig nyálasnak, utópisztikusnak, naivnak, vagy akár hiteltelennek, élettel összeegyeztethetetlennek tartották soraimat, most megerősítést nyerhetnek.
Ahogy közeledik az iskolakezdés, úgy mond csődöt bennem, minden, ami egész nyáron a felszínen tartott. Meg sem merem nézni a tanszerlistákat, az iskola gondosan összeszedett és már nyár elején kiosztott tennivalóit, amivel fel kellett volna készüljek gyermekeim harmonikus iskolakezdésére.
A harmadik, vírussal tarkított tanévnek nézünk elébe. És ha csak ez lenne a nyomasztó a helyzetben, talán felül is tudnék kerekedni rajta. DE…. a probléma az, hogy saját és körülöttem látott példák alapján nem tudok hinni az iskola és az ott szerezhető tudás hatalmában.
Oly gyorsan, oly dinamikusan változik a világ, az iskola pedig pont ugyanazt a listát adja a harmadikba menőnek, mint egy éve a nagyobb gyermekemnek. Sőt, mint 26 éve nekem. Erre a csinos tanszerkupacra semmi nem tud hatni. Lassan deviza lehetne a tanszercsomag, amire már nem elég az egy gyermekre jutó havi családi pótlék. Persze kapunk segítséget, hiszen augusztus végén megérkezik a szeptemberi támogatás, de ez azonnal és garantáltan repül is vissza a gazdaságba. Mert ha a gyermeknek nincs meg mindene az iskolában, nagyon rosszul érzi magát, lemarad tudásban, eredményben.
A technika csomag érintetlenül jött haza a karanténra. Persze otthon elmaszatolták és szét is szórták, mert minden perc, amikor nyugalmat adott valamilyen elfoglaltság, kincs volt a bezártság alatt. Az utolsó tárgyi- és energiatartalékunkat is beáldoztuk a krízis hónapjaiban. Most persze verem a fejem a falba, milyen jól jönne a tavalyi pakk. Nem csak a pénz miatt. Segítenek a szüleim. És oly sok csodás ember támogat. De itt a pazarlás, az átgondolatlanság, az ésszerűtlen rutinba kapaszkodás az, ami felbosszant. Szeretnék minden osztálytanítótól ilyen levelet kapni:
Kedves Szülők!
Tisztelettel kérem Önöket, hogy idén semmilyen tanszert ne vásároljanak gyermeküknek. Ha akad otthon ceruza, radír, füzet amiben még van hely, szeretettel várjuk az osztályban, és idén abból dolgozunk, ami van. A tankönyvek és fénymásolatok, amikkel eddig minden tanévben dolgoztunk az egyéb eszközök mellett, oktatásunk fő bázisa lesznek idén. Támogatni szeretnénk a családokat, nem pedig terhelni. Emellett azt szeretnénk még Önökkel közölni, hogy az Oktatási Minisztériummal egyetértésben, az idei évben nem a tananyag fogja meghatározni az oktatás tempóját, hanem a gyermekek fejlődési folyamatai. Bízunk benne, hogy szakmai jelenlétünk egész tanévben fogadni tudja gyermekét az iskolában, és személyesen kísérhetjük a nebulókat az intézmény falain belül egy vidám, könnyed, a közösség kincseit is oktató folyamatra. Szeretnénk ezzel is támogatni a szülőt, hogy szakmai teljesítménye anyagi és lelki stabilitást adhasson a családnak. Az idő, amit velünk tölt a gyermek, gazdagítja, felszabadítja, önmagára és a kortársaira megnyitja a figyelmet és rutint szerez a kapcsolódásban. A feladatok és elsajátított képességek pedig kiteljesítik a magabiztosságát és hitet adnak a sikeres felnőtt életre.
Köszönjük a bizalmukat, várjuk gyermeküket szeretettel egy rendkívüli, életrevaló tanévre.
Az Iskola
Nos ilyen levél nem hiszem hogy van a „meg sem merem nézni mi jött” postafiókomban. Mert a valódi postaládádban egy 120.000 forintos villanyszámla landolt, ugyanis épp a duplája áram fogyott, mint az eddigi években. Most van itt az utófizetés ideje, mert leolvasták nyáron a villanyórát. A lakosság nagy részénél megduplázódott az áramfogyasztás a karantén alatt – a diszpécser hölgytől kapott információk alapján. Logikus, de nem vigasztal.
Magamnak köszönhetem, hogy már a jurta is nyomaszt, amit szintén megviselt a karantén, ahogy a gyerekeket is.
Nem nagyon tudom szépíteni a dolgot. Homokba dugott fejjel, üres bankszámlával és kiégett lélekkel küldöm a gyerekeimet az iskolába. Mert kötelező. Már nem tudom nekik hitelesen azt mondani, ha jó tanulók lesznek, remek lehetőségek várnak rájuk az életben.
Hiszen hiába volt nekem jeles bizonyítványom, megírt szorgalmi feladataim és megnyert pályázataim. Most a siker az, hogy nyáron szabadok voltunk az utolsó iskolamentes pillanatig. Ősztől pedig tesszük, amit a suli diktál. Ha lehet menni, akkor kötelező, ha tilos, akkor meg mindenki haptákban áll, hogy a Nemzeti Tanterv legalább látszólag átfusson a nebulók fején. Embert és helyzetet teljesen kihagyva a számtanból. Mert a szülő tud egyszerre tanítani, főzni, takarítani és dolgozni is. Mert a gyermek jövője az első, minden családban. A jelen pedig csak túlélendő melléktermék, hisz’ nehéz idők járnak… Vagy csak azzá tesszük, mert változtatni nehezebb, mint egy egész aktív korosztály mindennapjait tönkretenni.
Sajnos ezt gondolom az iskolakezdésről. Leginkább piaci tényező és a hatalom fenntartásának a rendszere. Az iskola kenyeret sütni, palántát nevelni és élni nem tanít. Ami vigasztal, hogy jó fejek a tanítók és erősek a gyerekeim. A többit meglátjuk. Valahogy most is lesz, a lényeg hogy görbüljön…
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
Fotók: A szerző felvételei
