Ádámnak egyetlen kérése volt csak, hogy Léna ne november 4-én szülessen. Bármikor jó neki, de aznap el kell utaznia egy tárgyalásra, állítólag Bécsbe. Máig sem tudom, hogy igaz volt vagy sem, de ez már lényegtelen. Naná, hogy Léna november 4-én szeretett volna a világra jönni. Azaz nem szeretett volna, de mivel a terhesség 42. hetének az utolsó napja volt november 4-e, a magyar protokoll alapján kötelezően be kellett indítani a szülést, ezen felül közölték velem, hogy már nincs is magzatvizem, az előző napokban lassan elszivárgott, és így a baba nem maradhat bent tovább.
Vincler-Boros Viktória írása.
Éva vagyok, 43 éves, első élő gyermekem születésének történetét mesélem el nektek.
Régóta szerettünk volna gyermeket Ádámmal, a fél életünket azzal töltöttük, hogy lombikról-lombikra jártunk, összesen 11 lombikbébi programban vettünk részt. Terhességeim száma: 10, ebből élő, egészséges gyermek: 1. Egy, az utolsó terhességem gyümölcse.
November 4-én egy szokásos rutinvizsgálatra mentem a kórházba, de aznap felparancsoltak a szülőszobába, hogy márpedig most szülni fogunk. „Jó” feleségként, próbáltam meggyőzni az orvosomat, hogy halasszunk egy napot vagy legalább éjszakáig a szülést, mert a férjemnek sürgős dolga van. Most nem szülhetek, mert „nem érünk rá!” Miért nem értik meg?
Máig nem felejtem el az orvosom arcát, amire kiült, hogy „ez tutira nem normális”, nem- tudják elhalasztani a szülést, a babának ma meg kell születnie.
Ádám ekkor ott hagyott a kórházban, elindult a „találkozóra”, de megígérte, hogy siet vissza, este 8 körül visszaér. Próbáltam még egyszer elmagyarázni az orvosnak, hogy várnunk kell, mert Ádámnak sürgős tárgyalása van, a férjem fontos ember, aki egyébként is elmondta már a napirendet: tárgyalás Bécsben, majd szülünk.
Kényelmesen berendezkedtem a szülőszobában, megkaptam az oxitocin injekciómat, halk zenét indítottam, és boldogan kinyitottam egy félbemaradt könyvet, hogy végre, most van időm, estig vígan olvasgathatok.
Ádám egy órán belül visszatért, hogy mégis marad, ott szeretne lenni, amikor Léna születik, és mivel ilyen kiszámíthatatlan a helyzet, nem volt más választása, le kellett mondania a tárgyalást, de tudjak róla, hogy ez nagyon kellemetlen ránézve, mert emberek sorsa múlt ezen a tárgyaláson, és mivel nekem pont november 4-én kell szülnöm, pedig megkért, hogy bármikor, csak ezen a napon ne, így sajnos elképzelhető, hogy emiatt több ember el fogja veszíteni a munkáját.
Szörnyű bűntudatom volt, hogy akadályoztam Ádámot a fontos dolgában, és miattam nem tudott elmenni a tárgyalásra, mert nekem éppen ma kell szülni! Hiszen megmondta, november 4-én nem lesz jó, előtte, utána bármikor szülhetek.
Ezt követően a szülőszobában zenét hallgattunk, amire összesimulva táncoltunk, és még csókolózott is velem. Csókolózott! Általában nem szokott csókolózni velem, mert nem szeret csókolózni, az szerinte olyan nyálas, gusztustalan dolog. De most mégis csókolózott, és minden tökéletesnek tűnt.
Aztán hirtelen minden elsötétült, egy erős fájás nyilallt bele a testem egészébe, amitől összecsuklottam. Még soha nem éreztem ilyen erős fájdalmat életemben. Lerogytam egy nagy labdára, megmerevedett az egész testem, letaglózott a fájdalom. Ekkor értettem meg, hogy ez mit jelent. Milyen kifejező a magyar nyelv.
Nem tudtam felkelni a labdáról, és nem tudtam többé beszélni vagy a szememet kinyitni. A fájdalom pedig nem múlt.
Próbáltam minden erőmmel visszaemlékezni, hogy mit tanultam a szülésfelkészítő tanfolyamon, hogyan kell lélegeznem, mit kell tennem, meg hogyan és milyen időközönként jönnek azok a bizonyos fájások. De ha csak időközönként, 10 perc, majd 5 perc, majd utána 2 percenként kell, hogy jöjjenek, akkor miért nem múlik el? Miért van szünetmentes fájdalom a testem minden porcikájában? Mi ez? Mikor fog elmúlni, és egyébként is, mi történik velem?
Segítség! Segítsen valaki! – cikáztak fénysebességgel a gondolataim, de nem tudtam sem megszólalni, sem a szememet kinyitni, nem tudtam segítséget kérni…
Öt órán keresztül ültem azon a labdán mozdulatlanul. A külvilág számára úgy tűnhetett, hogy milyen kontrollált, cuki kismama ez az Éva, jé meditál, de édes! Bezzeg a többi szobában sírnak, üvöltenek a nők, de Éva kontrollált, irigylésre méltóan bámulatos az önfegyelme. Hát nem! Egyáltalán nem meditáltam. Délután négy óra körül, 5 óra egybefüggő fájdalom után, konkrétan azért imádkoztam némán Istenhez, hogy legyen vége, ha meghalok már az sem érdekel, de nem bírom tovább ezt a hatalmas fájdalmat.
Olyan érzés volt, mintha bezárták volna a lelkemet a testembe, ami lebénult, mintha leválasztottak volna külvilágról. Egyáltalán nem meditáltam, azt sem tudom, hogyan kell.
Délután 5 körül megérkezett a vízit, amikor az orvosok, miután nem tudtak kapcsolatot teremteni velem, felismerték végre, hogy nem meditálok, és bajban vagyunk Lénával. Lénának ekkor már csak 40 volt percenként a szívhangja.
Hallottam, hogy összesúgnak a fejem felett, amikor az ágyra feltettek: „ömlik belőle a vér, eleresztette a székletét, és a vizeletét is.” Azonnal kaptam valami injekciót, mert annak hatására végre ki tudtam nyitni a szememet és meg tudtam szólalni, és ott volt Ádám, az én drága szerelmem, akinek látnia kellett ebben az állapotban, de nem lehet baj, mert ő szeret, mindig szeretni fog, bármi történjen is.
Kicsim! Nagyon fáj – mondtam -, lehet, hogy ezt nem élem túl, soha életemben nem éreztem ekkora fájdalmat, mint az elmúlt órákban.
Azonban Ádám azt felelte, dehogy fáj! Tudsz beszélni, az orvosok sem állapították meg, hogy fáj, ne érzékenykedj már!
Miért mond ilyet nekem Ádám? Honnan tudja, hogy én mit érzek? Én érzem, nem ő! Miért nem hisz nekem?, gondolkodtam, de közben azonnal indultunk a műtőbe, sürgősségi császármetszésre.
Ez volt az egyik legboldogabb pillanat az éltemben, amikor toltak a műtő felé, és tudtam, hogy így vagy úgy, de nemsokára meg fogok szabadulni a fájdalomtól.
Epidurális érzéstelenítést kaptam a műtőben, amitől nem éreztem többé a fájdalmat, ugyanakkor baljós előérzetem volt.
Ádámnak azt mondtam, ha bármi rosszra fordulna a műtőben, és esetleg döntést kellene hoznia, hogy Léna vagy én maradjak életben, akkor Lénát válassza. Ekkor Ádám azt mondta, hogy nem, ő ,,nem tudna élni nélkülem”, szüksége van rám. (Egy évvel később pedig azt mondta, hogy hazudott akkor ott a műtőben, – „mégis mit kellett volna mondanom abban a kritikus helyzetben?”)
A műtét eleje jól alakult, Lénát szépen kihúzták a hasamból, nem láttam őt és nem is sírt fel, majd Ádámnak adták. Már csak a lepényt kell kivenni és összestoppolni a hasamat, – gondoltam én, amikor az anesztes nővér felsikított a fejem mellett, és az orvoshoz szaladt. Megkérdeztem, hogy mi történt, de a nővér nem válaszolt, a kezelő orvosom mondta higgadtan, hogy lüktetve spriccel a vér a hasamból, mert megrepedt a hasi aortám, de meg fogja oldani.
Teljesen nyugodt voltam a mindenféle nyugtatóktól és epiduráltól, semmit nem éreztem és nem is féltem, pedig pontosan tudtam, hogy kábé fél perce van az orvosomnak a hasi aortámat összetákolni, ha nem sikerülne neki, meghalok.
Soha nem éreztem olyan nyugalmat és békét, mint akkor ott, a műtőasztalon. Egészen addig, amíg megláttam egy jó nagy méretű legyet a műtőlámpán.
Kérdeztem, hogy ez meg hogy lehet, hogy kerül egy steril műtőbe légy? Állították, hogy nincs ott semmilyen légy. Majd megláttam még egyet, ekkor már kicsit bosszúsan kérdeztem, hogy mit keresnek legyek egy steril műtőben, a hasam nyitva van! Ismét azt mondták, hogy nincs ott semmi, csak hallucinálok!
Hallucinálok? Miért, mitől? Amikor ezek a gondolatok száguldoztak az agyamban, elkezdtem nagyon fázni, annyira fázni, hogy már fájt. Nem értettem, hogy hogyan érezhetek fájdalmat, hiszen epidurálva vagyok. Borzalmasan fáztam, úgy éreztem, hogy a testem elkezdett „ugrálni” az asztalon.
Nem értettem, hogy mi történik velem, nem állt össze a kép, amikor az anesztes nővér hozzám lépett, és közölte velem, most el fogjuk altatni Éva, és az infúzióba belenyomta az altató injekciót.
A következő emlékképem az volt, amikor toltak egy fényes folyósón kifelé a műtőből, és én még mindig nem láttam Lénát. Az őrzőbe toltak. Ádám jöhetett be hozzám egyedül.
Mozdulatlanul, bénán feküdtem az ágyon, csak a szememet tudtam mozgatni. Úgy éreztem magam, mintha egy gyorsvonat elgázolt volna, egyaránt fáradt volt a testem és a lelkem is. Megkönnyebbültem, amikor Ádám, az én szerelmem hozzám lépett, és boldog voltam, hogy láthatom őt, amikor a fülemhez hajolt, és szó szerint azt mondta:
Ezt most jól csináltad Éva!
Csak annyit kérdeztem, hogy „Ezt? Ezt most? Miért, mást nem?”, -és patakokban folytak a könnyeim.
Egy órával később hozták Lénát is, ekkor láthattam előszőr, arra azonban nem számítottam, hogy a mellkasomra helyeznek egy újszülött babát, és magamra hagynak vele, úgy, hogy az epiduráltól béna vagyok, a szememen és a számon kívül semmit nem tudtam mozgatni. Ezt óriási felelőtlenségnek tarottam. Éreztem a baba puha meleg testét a mellkasomon, féloldalt feküdt a testemen, már félig elcsúszva a padló felé lejtve.
Ömlöttek a könnyeim a tehetetlenség érzésétől, és torkom szakadtából üvöltöttem, hogy jöjjön valaki, vigyék el a gyerekemet! Le fog zuhanni!
Nagyon lassan teltek a napok a kórházban. Igyekeztem mindenben eminens lenni, hogy Ádám „büszke” legyen rám. Amilyen hamar csak lehetett felálltam az ágyból, villámgyorsan megtanultam szoptatni, minden feladatot megugrani, csak hadd menjek mielőbb haza végre Ádámhoz a babával! Ott jó lesz nekünk, biztonságban leszünk.
Milyen naiv voltam. Ekkor még nem tudtam, hogy anyát hasított belőlem egy férfi, és örökre megváltozik az addig biztonságosnak hitt életem.
A klonklúzió
Ádám kérése, hogy Léna ne november 4-én szülessen, nem csupán egy egyszerű óhaj volt, hanem egy olyan helyzetet tükrözött, amely számos kihívás elé állította a családot. Éva, aki már régóta vágyott gyermekre, most a szülés küszöbén állt, és a sors ironikus fintora, hogy éppen azon a napon kellett szembenéznie a valósággal, amikor férje a legnagyobb aggályaival küzdött.
Az események felgyorsultak, és Éva számára a szülés nemcsak a baba világra hozatalát jelentette, hanem a szorongás és a várakozás feszítő pillanatait is.
Ahogy Éva a kórházban várakozott, egyre inkább érezte a nyomást, ami a szüléshez és a férje elvárásaihoz kapcsolódott. Az orvos reakciója, és a sürgősség érzése csak fokozta a feszültséget.
Ahelyett, hogy a szülés örömét élvezhette volna, inkább a teher és a felelősség súlya nehezedett rá.
A fájdalom és a kétségbeesés egyre inkább eluralkodott Éván, aki a szülésre való felkészülés során a legrosszabb forgatókönyvekkel találta magát szemben. Az orvosi személyzet reakciói, és az ő saját érzései közötti szakadék egyre mélyebb lett, és a szülés élménye nemcsak fizikai, hanem érzelmi küzdelem is volt. A folyamatos fájdalom, a tehetetlenség és a bántalmazás árnyéka újabb rétegeket adott a helyzethez, amelyben Éva a születés örömére várt, de a szenvedés és a félelem dominált.
A szülés drámai fordulatot vett, és a kórház falai között kibontakozó történet nemcsak a baba születéséről, hanem a bántalmazásról is szólt.
Amikor a műtő ajtaja kinyílt, Éva már nem csupán a szülésre, hanem a saját életéért folytatott harcra is készült. A fájdalom és a félelem mellett azonban a remény is felbukkant, hiszen a szülés végéhez közeledve tudta, hogy a megoldás közel van.
Az epidurális érzéstelenítés pillanata nemcsak a fájdalom enyhülését hozta, hanem egy újabb lehetőséget is arra, hogy Ádám és Éva kapcsolatának dinamikáját megértsék. A műtét során megjelenő kihívások és a bántalmazás árnyéka már nem csupán Éva számára volt megrázó, de egy új érzelemkavarodást hozott a férjével való kapcsolatában is.
A szülés utáni napok Éva számára nem csupán az új élet kezdetét jelentették, hanem a régi sérelmek és fájdalmakkal való szembenézést is.
Ahogy a kórházi élmények lassan a múlt részévé váltak, úgy a bántalmazás hatásai is egyre világosabbá váltak. A felismerés, hogy Ádám viselkedése nemcsak érzelmi, hanem pszichológiai nyomás alatt tartotta őt, új kihívásokat hozott a jövő számára. Az önértékelés és az önsegítés fontossága kezdett érvényesülni, és Éva számára világossá vált, hogy a bántalmazó kapcsolatból való kilépés nemcsak lehetőség, hanem szükségszerűség a boldogsága érdekében.
A történet végső tanulsága, hogy a bántalmazó kapcsolatok nem csupán a fizikai, hanem az érzelmi jólétünket is aláássák.
Éva tapasztalatai és küzdelmei arra figyelmeztetnek minket, hogy soha ne hagyjuk figyelmen kívül a saját érzéseinket és szükségleteinket. A támogatás keresése, a határok felállítása és a bántalmazás elismerése kulcsfontosságú lépések a gyógyulás felé. A jövő reménye abban rejlik, hogy mindannyian megtaláljuk a bátorságot, hogy elhagyjuk a bántalmazó kapcsolatokat, és újra felfedezzük a szeretet és a tisztelet világát.
A legfontosabb, hogy minden bántalmazó kapcsolatban érintett személynek tudnia kell, hogy nincs egyedül, és hogy a bántalmazás nem normális vagy az egészséges kapcsolatok része, bármi is álljon a bántalmazás hátterében. A bántalmazás, mindig a bántalmazóról szól.
Megfelelő támogatással és erőforrásokkal a helyzet javítható, és a bántalmazó kapcsolatokból való kilépés is lehetséges. Ismerd fel! Kérj segítséget! Lépj ki a bántalmazó kapcsolatból, az életed múlhat rajta!
nyitókép: freepik
Ez a cikk is érdekelhet:
A bántalmazó kapcsolat dinamikája nem két felelős ember párkapcsolati válsága
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
