Zuhog az eső! Megint! Itt ülök a kényelmes panel lakásban, és azon gondolkodom, néhány éve ilyenkor még mennyire rettegtünk minden egyes esőtől.…
Néhány éve még minden eső azt jelentette, hogy édesapám öreg házának tetején folyik be a víz.
Mindenhol vödrök álltak, felfogva a vizet, aminek nem tudták útját állni az elfáradt, vén cserepek, az öreg tetőgerendák.
Régi parasztházat apu akkor vette, amikor 14 éves koromban szülővárosomból új településre költöztünk, munka miatt. Még víz sem volt benne mikor beköltöztünk, hordtuk a kútról… s pottyantósba jártunk az udvarra, ha úgy hozta a szükség.
Évek alatt apu építgette, pofozgatta, már amennyire ez gyerekek és több műszakos munkarend mellett lehetséges volt. Nem lett palota, de lakható volt és otthonos.
Aztán apu betegeskedni kezdett, majd jött a sok agyműtét, és a kóma (amiről korábban már itt írtam), és a hosszú lábadozás.
A ház pusztult, mert minden energiát apu lábra állítására fordítottunk. A húgom ugyan emberfeletti erővel próbálta rendben tartani azt, de ezer felé nem lehet szakadni. A házon meglátszott az elhanyagoltság.
Amikor apu talpra állt, haza akart költözni.
Kezdetben nem engedtük, amíg lehetett, tartottuk magunknál. Az üresen álló, kifűtetlen, lakatlan házat nem gondoltuk ideálisnak. De apu haza szeretett volna menni. Nagyon-nagyon hosszú ideje nem lakott már a saját házában.
Vágyódott haza, nem volt ő panellakó. A falu, a kert, a természet, ez jelentette számára az életet. Azt is be akarta bizonyítani, hogy képes rá.
Féltünk, emlékszem mennyire féltetük.
Olyan sok munka, iszonyú erőfeszítés volt abban, hogy édesapánk talpra álljon.
Még egyszer nem akartuk megkockáztatni, hogy baj legyen. Hiszen elég egy rossz mozdulat, esés, és minden, amiért mindannyian megdolgoztunk, elveszik.
Akkoriban úgy éreztük, még egy kómát és ápolást nem bírunk ki. Se mi, sem ő.
Mégis hazaköltöztettük. Mert túlélni nem elég. Élni kell. Hagyni kell élni. Ez is egy lecke volt, amit meg kellett tanulnunk.
Kezdetben állandóan körülötte ugráltunk. Minden munkát kivettünk a kezéből. Aztán, emlékszem egy konkrét eset mindent megváltoztatott.
A párom szerelte a csapot a fürdőben, apu meg csak téblábolt… szörnyű volt nézni, hogy akarna, de nem tud segíteni, nem tudja ő maga megcsinálni, hiszen egy kerettel közlekedő embernek azért vannak korlátai.
Aztán megkért, hogy szerezzek neki sarlót, levágná a füvet. Azonnal elleneztük, mondtuk, megvágja magát, elvérzik, veszélyes!
Ő meg csendben annyit mondott: – Ne vegyetek ki mindent a kezemből… amit tudok, hadd csináljak, különben minek élek!
Megkapta a sarlót, és ezután nem tartottuk kalitkában. Megértettük, hogy a vegetáció nem élet.
Nem volt könnyű.
A ház siralmas állapotban volt, az esők különösen nagy gondot jelentettek, és állandóan attól féltünk, hogy mikor történik vele baleset. De édesapánk kivirult. Tevékeny lett, szinte újjá született. Nem panaszkodott a városi panelban sem, ahol a lábadozás alatt lakott, de a sajátjában… zöldben, a kutyájával… maga volt a boldogság! A mozgása is határozottabbá vált.
Kényelmesebb lett volna állandó felügyelet alatt a közelünkben tartani. De nem tettük. Nem is tudom, hogyan mertük, de kockáztattunk. Talán a szívünk mélyén éreztük, nincs jogunk aput máshová kényszeríteni.
Végül túléltük az esős időszakot, túléltük a kórház utáni első évet. Valahogy lecseréltük a tetőt is. Már nem kellenek a vödrök, nem folyik be a víz az öreg cserepek között.
A kályhában ropog a tűz, és ha van is baj, megoldjuk. Együtt.
És közben észben tartjuk: megélni kell, nem csak élni.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
Kiemelt kép: Freepik
