Amikor egyetlen bőrönddel vagy néhány sporttáskával elmenekültek a háború elől, még azt hitték, hamar visszatérhetnek. Az Ukrajnából érkezett, menekültszállón élő nőknek, anyáknak mára el kellett fogadniuk, hogy hosszú távra kell tervezniük Magyarországon. Sokan azonban még képtelenek új életet építeni a bizonytalanságban.
Angelika félénken ül le mellénk a győri munkásszálló társalgójában, melynek harmadik emeletét a Migration Aid nemzetközi segélyszervezet bérli már hónapok óta a háborús menekültek számára.
A 31 éves édesanyának egy napja volt meghozni a döntést és összecsomagolni magának és két kislányának. Ez akkor történt, amikor a szomszédos települést elkezdte bombázni az orosz hadsereg.
– Nem akartam, hogy a gyerekeim bármilyen formában szembesüljenek a bombázás következményeivel. Egy barátnőm már a győri szállóban élt, ő szólt, hogy megüresedett egy szoba.
A lányoknak azt mondtam, nyaralni megyünk… Csak amikor berendezkedtünk és láttam, hogy jól érzik magukat, akkor árultam el nekik, hogy a háború miatt hosszabb ideig kell maradnunk – meséli a fiatalasszony, aki fájó szívvel hagyta otthon férjét.
Tekintete zaklatott: nemrég tudta meg, hogy a férfi megkapta a behívóját, mostantól bármelyik percben szólíthatják a frontra. Ahogy Angelika öccsét is.
– Dehogyis, a gyerekek nem tudják! Nem szabad megmondani nekik, hogy nem elég, hogy ott kellett hagyniuk az apjukat, a nagybátyjukat, még harcolni is fognak! – mondja eltökélten.
Most még mindennap beszélnek a férjével, teszi hozzá, de ki tudja, meddig lesz erre lehetőség…
Az okostelefon egyébként a legnagyobb kincs a szállón, hiszen az internet az egyetlen kapocs az otthon hagyott szeretteikkel. Egy bizonytalan hang, egy „jól vagyunk” is elég a túléléshez – előző nap rakétatámadás miatt ez is csak nehezen jött össze -, hogy legyen erő másnap is felkelni. Többen a szolgáltatóktól kaptak ingyen SIM-kártyát, s ha egy telefon elromlik, az önkéntesek még az otthoni régi készülékeiket is előássák, csak hogy egyetlen napra, órára se szakadjon meg a kapcsolat.
Házi feladat Google Fordítóval
Angelika már belenyugodott, hogy hiába volt a kezdetektől a hazaköltözés a terv, a háború, amelynek elhúzódására senki nem számított, romba dönti a terveiket. Újratervezés következett, megint. Még szerencse, hogy a gyerekei, a hatéves Kira és a tizenegy éves Karina szeretnek itt lenni, még akkor is, ha a magyar iskola extra erőfeszítést kíván tőlük, hiszen nem beszélik a nyelvet.
Pontosabban ez már nem teljesen igaz: Karina már verset mond magyarul, és barátnői is vannak a körzetes iskolában. Minden nap együtt tanulnak a szállón egy szintén menekült kislánnyal, s ha valamit nem értenek, a Google Fordító sok mindent megold…
Amikor a lányok kerülnek szóba, Angelika arca felderül.
– Ők adnak nekem erőt minden nap. Hálás vagyok az önkénteseknek és az adományozóknak, hogy megkönnyítik nekünk ezt a helyzetet, most már nem tervezünk, próbáljuk kihozni a helyzetből a legtöbbet.
A fiatal édesanya otthon cukrászként dolgozott, itt egy sütőipari vállalatnál tizenkétórázik, heti hat napon.
– Már nem ládákat pakolok, mint az elején, hanem azt ellenőrzöm, ahogy a tésztát adagolja a gép a szalagra – újságolja büszkén.
Ebben is elfárad, de a vasárnap szent: az mindig a gyerekeké.
– Egyszer majd hazamegyünk, de most az a legfontosabb, hogy ők biztonságban legyenek. Hogy legyen gyerekkoruk. Ezért találok ki minden vasárnapra valami programot hármunknak, hogy ne érezzék annyira, milyen helyzetbe kerültek.
Ma már egyébként a szállón szinte minden menekült dolgozik. Szerencsére munkát nem nagyon kellett keresni nekik, a nyugat-dunántúli munkaerőhiánynak köszönhetően a cégek, vállalatok maguk jelentkeztek. Papírgyárba, járműipari céghez, szobalánynak hívják őket – van, ahol még szállást is fizet a munkáltató a dolgozóinak -, persze többnyire minimálbéres betanított munkára, pedig jogász, nyelvtanár, állatorvos is van az ukrán menekültek között.
Angelikához hasonló édesanyák többen is vannak a győri szálláson, másfél éves a legkisebb lakó. A menekülésre – van, aki házipapucsban, egyetlen nejlonzacskóval a kezében hagyta el az otthonát – ő már nem fog emlékezni, de lehet, hogy magyarul előbb tanul meg, mint az anyanyelvén. Összesen ötvenen várják itt, a harmadik emeleten a háború végét, szinte kivétel nélkül azt tervezik ugyanis, hogy hazatérnek. Nemcsak a hazájuk, hanem az otthon hagyott férfiak, idősek miatt, akik nem vállalták vagy nem vállalhatták az utat Magyarországra.
Összerezzenek a repülő hangjától
Van, aki március óta itt él. Sokan már építik az itteni, ki tudja, milyen hosszúra nyúló életüket, de sokaknak hosszú időbe telik, mire magukhoz térnek a sokkból.
– Egy hónap, úgy látom, ennyi kell hozzá legalább. Elképzelni sem tudjuk, mit éltek át ezek az emberek, ezért nem is erőltetünk semmit, azt sem, hogy munkát találjanak.
Hagyjuk, hogy megnyugodjanak, hogy a saját tempójukban váljanak képessé újra arra, hogy tervezzenek – mondja Tóth Anikó, a Migration Aid győri részlegének vezetője.
– Sokan depresszióban, teljes apátiában vannak. Az elején kellett két hónap, mire megjelentek az első mosolyok. A gyerekeknél még rosszabb, sok időbe telik, mire már nem rezzennek össze, ha meghallják egy repülő hangját.
Ennek ellenére hihetetlenül alkalmazkodók, s bár volt, akinél a feszültség kezdetben dühös törés-zúzásban tört felszínre, most már örömmel járnak a magyar iskolába, még ha nem is értenek sokat az órákon.
Az oktatás kötelező is, egy uniós jogszabály szerint a menekültekre a befogadó ország szabályai érvényesek, miközben a hazájukban sem szűnt meg a tankötelezettség, ezért az ukrán iskolát online, párhuzamosan végzik. Ez a szülőknek is egyfajta kapaszkodó, magyarázza Anikó, egy fontos kapocs a szülőföldjükkel.
Arról, hogy mi történt velük és hogy mi van az otthon maradottakkal, a menekült nők nem beszélnek. Néha csak annyit, hogy „minden rendben”, de a veszteségeikről szinte semmit, az tabu.
– Általában csak az arcukon látni, ha rossz híreket kapnak – szól közbe Kelemen Irina, kijevi származású tolmácsunk, aki, ahogy itt mindenki, szintén önkéntesként segít, most éppen a beszélgetésben. Ő több mint negyven éve itt él magyar férjével, de ő sem tud könnyek nélkül beszélni a háborúról.
– Biztosan vannak az orosz oldalon is jó emberek, de nézze meg: most is csak azért tüntetnek, a behívók miatt, mert a saját bőrüket féltik, nem pedig azért, mert ártatlan ukránokat ölnek..! – mondja keserűen.
Látja azt is, hogyan mosta át az állami propaganda az oroszok agyát, mondja, de magyar reakciókon is rendszeresen megdöbben.
– Képzelje, a minap azt mondta nekem a boltos, hogy ő nem érti, miért nem adják oda egyszerűen az ukránok az oroszok által követelt területeket, hiszen akkor rögtön véget érne a háború. Megkérdeztem tőle: ha valaki idejönne azzal, hogy kell neki az üzleted, odaadnád?? És a hazádat?”
A saját szeretteiről Irina is csak annyit mond, élnek, jól vannak.
Elapadt a civil segítség
Márciusban, a háború kitörésekor minden nagyon gyorsan történt. Gyorsan kellett a szállás, kezdetben még edények, evőeszközök sem voltak a szállón, csak a puszta ágyak, de azok sokaknak a túlélést jelentették… Anikó lelkesen mesél arról a példátlan összefogásról, ami kezdetben segítette őket.
– Az egész város megmozdult. Munkahelyi és baráti közösségek fogtak össze; volt, aki egyszerre odarendelt húsz adag komplett ebédet a szállóra, éttermek hozták el a megmaradt ételt, de a Tesco-futár is gyakran fordult – volt, hogy naponta kétszer is -, annyian küldtek házhozszállítással rendelt élelmiszert a szálló lakóinak.
A kezdeti civil segítség aztán lassan elapadt; valljuk be, ma már alig-alig kapjuk fel a fejünket a még mindig tartó, rengeteg áldozatot követelő háború híreire…
Ha nem lennének a nagy nemzetközi segélyszervezetek, mint az UNHCR, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, amelyek támogatják a Migration Aid tevékenységét, a győri szállón is lehúzhatnák a rolót. Tóth Anikó így is csak a következő két hónapot látja előre, hogy utána miből fizetik majd az ágyakat, nem tudja, a kritikus rezsihelyzet pedig még bizonytalanabbá teszi a helyzetüket.
„Lehet, hogy már nincs hova hazamennünk…”
Egyelőre azonban még minden békés, a szálló tiszta, jól felszerelt konyháján fő a krumpli a tűzhelyen, az itt lakók ugyanis szinte mindannyian főznek magukra. Ezért is jön jól minden alapanyag, érkezzen bárhonnan.
– Krumpli például minden mennyiségben jöhet, ebben a magyar és az ukrán konyha hasonló, de például a hajdina, amit náluk alapélelmiszer, itthon nagyon drága – mondja Anikó, miközben végigkalauzol a konyhán és a raktáron.
Utóbbiban éppen Galambos Viki önkéntes pakolja a karton tejeket és májkrémeket; az íróasztalon akciós szórólapok és táblázatok – próbálja kisakkozni, mi hol olcsóbb éppen. Ha kell, elbumlizik egymás után három helyre is, csak jusson minden családnak hús, kenyér, tejtermék, gyümölcs.
Egy idős hölgy érkezik kávéért, Ljubov hetven évével a szálló legidősebb lakója. Férjével és még két rokonával, egyetlen táskával szállt vonatra nyáron, hogy honnan lesz meleg cipője, ruhája, még nem tudja, ő a harcoló mostohafiáért izgul. És az otthonáért.
– A szomszédaim rendszeresen küldenek képeket a faluról, de az én házamról sosem… Érzem, hogy kímélni akarnak – sírja el magát.
Azt sem tudja, áll-e még a Harkov megyei háza a frontvonalban, és bár tudja, hogy otthon már sem fűtés, sem áram nincs, néha úgy érzi, heteken belül haza kell térnie. Aztán a férje lebeszéli, télen megfagynának, ha egyáltalán lenne fedél a fejük felett. Így hát itt, a szállón próbálja hasznossá tenni magát. Főz, vigyáz a gyerekekre, sétál a férjével, és próbál nem gondolni a tizenhat lebombázott házra a faluban…
Fotók: Pomaranski Luca
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
