Nőegyletet és szülői munkaközösségeket vezet, adventi vásárt, jótékonysági bált és véradást szervez, falut szépít, jótékonykodik, jól megérdemelt énidejében pedig fut és zenél Vajda Péterné Hajni, aki a közösségi élet motorja lett Sokorópátkán. Vallja, hogy a sok fáradságot feledteti az a rengeteg örömteli pillanat, amit a kis közösség jelent, az önzetlen segítést pedig ma is tanulja férjétől.
Sokorópátka 1200 lelkes település Győr mellett, barátságos dombok ölelésében. Látszólag olyan, mint a többi környékbeli falu; ami megkülönbözteti tőlük, az a pezsgő közösségi élet. Mert itt minden van: baba-mama- és futóklub, nőegylet, jótékonysági bál és sütivásár, éjszakai kísértettúra, adventi ablak mozgalom, betlehemezés.
És van egy szelíd tekintetű, de határozott nő, aki mindenhol ott van: ő a helyi közösség motorja, Vajda Péterné Hajni, aki irigylésre méltó szenvedéllyel szervez és mozgósít, hogy a falu lakóiból valódi közösség legyen.
Igaz, nem tősgyökeres sokorópátkai, a férje, Péter azonban, akiért annak idején a faluba költözött, igen. Hajni még csak tizenhat volt, amikor megismerkedtek – lám, születnek életre szóló szövetségek falusi diszkókban is! -, de a családi céget, a Pedró Pékséget már együtt építették fel. Ma már hét városi üzletük van, de az igazi otthonuknak mégis Sokorópátkát tartják, lokálpatriótaként például a környékről szereznek be a sütéshez mindent, amit csak lehet, a tojástól a házi lekvárig.

Hajni nemcsak a cégben teljesedik ki, hanem a helyi közösségi életben is, amibe első fia, a ma már 12 éves Bendegúz születésekor kapcsolódott be.
– A baba-mama klub valósággal beszippantott, pedig akkor éppen nem született túl sok gyerek, nevettünk is azon, hogy az iskolában majd ötfős osztály indul…
A bölcsiben aztán Hajni kapta a szülői munkaközösség megtisztelő elnöki posztját, és bár a szülők többsége inkább menekül egy ilyen felkérés elől, ő valóban örömmel vetette bele magát a teendőkbe.
– Én ezt tényleg szeretem!
Szeretek beszélgetni az emberekkel, megállni egy kicsit, és nem macerás kötelességként fogom fel, mint sokan, hanem azt nézem, hogy segíthetek a gyerekeknek.
Úgy tűnik, vonzom a hasonló feladatokat, mert az iskolában is én lettem az elnök – nevet.
Ez a poszt jó időre ráragadt, sorban jöttek ugyanis a gyerekek – előbb két fiú, majd a várva várt kislány -, a fiatalasszony pedig szinte észrevétlenül a közösségi élet motorjává vált.
– Talán a gyerekkoromból jön ez az egész nálam; már nyolcévesen klarinétoztam a szülőfalumban, a Téti Ifjúsági Fúvószenekarban és megtapasztaltam, milyen egy összetartó, inspiráló közösség tagjának lenni. Ilyen közösséget szeretnék építeni én is. És bár már évtizedek óta nem lakom ott, a mai napig visszajárok: a péntek este a közös próbáé – mondja Hajni.
Nőegylet díszíti a falut
Hogy még erre is van ideje, azon mindenki ledöbben, felsorolni is nehéz ugyanis, hány helyre „teszi oda magát” a faluban és azon túl is.
Vállalkozó szellemű és tenni akaró társaival együtt megalakította például a nosztalgikus elnevezésű Sokorópátkai Nőegyletet, ahol húszan, együtt szervezik a falu színes programjait, köztük jótékonysági bált. A nőegylet a faluszépítést is felvette a feladatai közé, a pátkai hölgyeknek köszönhető sok-sok virág a faluban, ahogy a díszes falutáblák is.

Az ősz, Hajni kedvenc évszaka mindig az övé, már hetekkel korábban gondolkodik a tökéletes tökös dekoráción, és persze ott vannak az adventi ablakok, minden nap a falu másik házában gyúlnak ki a fények – ez is a helyiek összefogásával valósul meg minden évben.
Valószínűleg Hajni személyisége és tudatos hozzáállása együtt kell ahhoz, hogy a sok-sok önkéntes munkát ne teherként, hanem energiával feltöltő, inspiráló együttlétként élje meg. Neki tényleg elhiszi az ember, hogy egy-egy köszönő szó, hálás visszajelzés szárnyakat ad, még ha éppen alig áll is a lábán a fáradtságtól.
– Közösségi ember vagyok, és bár nem vagyok a szavak embere, a kis közösségekben valahogy megtalálom a hangomat.
A baba-mama klubba például vittem a furulyámat és játszottam a gyerekeknek, ez akkor új dolog volt – meséli Hajni. Sokorópátka tehát pezseg, bár a városból kiköltözők megszólítása nagy kihívás. Sokan közülük még azt sem tudják, hogy falun szokás mindenkinek legalább odainteni, így hát Hajni megteszi.
– Majd harmadszorra visszaintenek, és legközelebb talán eljönnek valamelyik programunkra is – mondja mosolyogva. Szerinte most, a járvány után még nagyobb szükség van a „mozgósításra”.
– Újra fel kell rázni az embereket, mert a járvány két éve nagyon nem tett jót a közösségi életnek. Bár alig várta mindenki, hogy végre szabadon mozoghasson, másrészt viszont kicsit „leültek” az emberek, hozzászoktak az otthonüléshez.
Mindenki csinálja a maga dolgát, benne van a mókuskerékben, nehezen lép ki belőle – véli, igaz, hozott azért a pandémia nem várt örömpillanatokat is.
– Még tartott a járvány, amikor a szokásos ovis adventi vásáron nem mertünk bemenni a kultúrházba, ezért a falukemencében sütöttük a pogácsát. Szállingózott a hó, csodás volt a hangulat, igazi áldott nap volt; olyan, amikor tényleg érezni lehet a közösség erejét – meséli.

Az ilyen élményekért érdemes dolgozni, mondja Hajni, akinek, úgy tűnik, az a szuperereje, hogy mindenkivel megtalálja a közös hangot és képes mozgósítani az embereket.
– Valahogy tényleg ráérzek, kit hogyan kell megszólítani. Olyan is van, hogy a közös online csoportban nem reagál valaki egy felhívásra, de amikor direktben megkeresem, kiderül, csak arra várt, hogy valaki kimozdítsa a komfortzónájából…
Nem felejtjük el, honnan jöttünk
Bár vannak dolgok, amelyekben különböznek, a tenni akarás, a lokálpatrióta gondolkodás közös bennük Petivel, a férjével.
– Sokat tanulok tőle. Ő nagyon jólelkű, mindig ad, mindig azt keresi, hogyan segíthetne.
Gyakran mondja, annyi mindent kapott az emberektől – soha nem felejti el, honnan jött és kiknek köszönheti az üzleti sikereit -, hogy kötelessége ebből valamit visszaadni. Én is ezt gondolom.
Nagyon egymásra tudunk hangolódni, igazi támaszai vagyunk egymásnak és jól kiegészítjük egymást. Ő például mindig szárnyal, én pedig két lábbal állok a földön, de nem kérdés, hogy ahol lehet, teszünk másokért – mondja Hajni.
Pedig néha visszahallja, hogy a rossznyelvek szerint neki, egy virágzó családi céggel a háta mögött könnyű, de ebben rengeteg munka van, szögezi le. Tiszta szívvel, önzetlenül segít, de bevallja, meg kellett tanulnia elfogadni azt is, ha valaki nem ilyen típus. Sőt.
– Mi a férjemmel senkire nem mondunk rosszat, kedvesek vagyunk, sőt, ha valaki negatívan közelít hozzánk, azzal csakazértis, bízva abban, hogy előbb-utóbb ’átfordul’. A férjemtől tanultam azt is, hogy még ha valami nem is sikerül, akkor is van egy pici rész benne, ami mégiscsak pozitív, és akkor abba kell kapaszkodni – mondja Hajni.

Pozitív visszajelzésekből és jó energiákból nincs hiány. Férjével legutóbb zarándokmisét szerveztek Sokorópátkán.
– Ebbe a kis faluba ezer ember jött el, egy misére! – újságolja lelkesen. A gyönyörű időben igazi töltekezős lelki-szellemi élmény volt a nap. Igaz, hálát adni csak este, otthon volt ideje, közben ugyanis egy percre sem állt meg: a misén konferált, majd beült a zenekarba, közben kenyeret szelt és pörköltet osztott, miközben a fiai langallót kentek mellette az éhes zarándokoknak. (Büszke is rájuk, mert ugyan néha rosszalkodnak, hiszen végül is ki kell valahol ereszteniük a gőzt, már most nagyon jó közösségi emberek. Volt kitől tanulni.)
Hajni most éppen a vörös barátok napjára készül – a monda szerint a falu körüli erdőkben élő titokzatos barátok rendszeresen nőket raboltak –, éjszakai kísértettúrát szervez. Három-négyszázan is összegyűlnek ilyenkor, ami azért is nagy szó, mert van, ahol még egy bált sem sikerül összehozni…
– Figyelem a környező településeket, látom, hogy van, ahol próbálkoznak, valahogy mégsem működik úgy a dolog, mint nálunk.
Úgy látom, ha nincs egy-két lelkes ember, aki húzza magával a többieket, akkor könnyen elhalnak a kezdeményezések. Néha nálunk is ez a helyzet, mögém odaállnak az emberek, de ha én nem kezdeményezek, nem teszi meg senki helyettem.
Igaz, én nem is bírnék otthon ülni, engem ez éltet: mindig csinálni valami jót, valami szépet – vallja Hajni.

A délután a gyerekeké
Az első mégis a család: kislánya születése után félállásban ment vissza a családi vállalkozásba dolgozni – a kisvállalkozások vezetéséből diplomázott -, mert ahhoz ragaszkodik, hogy a délután nagy része a gyerekeké.
Ha pedig ez azzal jár, hogy az énekes táncpróbára, amivel a jótékonysági bálon lép fel, csak este hétkor sikerült sort keríteni, azt sem bánja, hiszen egy megözvegyült édesanyának és három gyermekének gyűjtenek.
A zene mellett a futás tölti, heti két-három alkalommal, nemrég pedig harmadszor is megvolt a félmaraton is.
Sokan megdöbbennek, hogy képes ennyi mindennek zsonglőrködni egyszerre – méghozzá többnyire mosolyogva, mindenkinek tartogatva egy-egy kedves szót – de Hajni vallja, nála tényleg igaz, hogy arra van ideje, amire szeretné.
– Hozzáteszem, én nem nézek tévét, nem töltök el órákat sorozatokkal.
Fontosabbnak tartom, hogy este meséljek a gyerekeimnek, hogy mindegyikük mellé odabújjak lefekvés előtt. Hiszem, hogy azzal az idővel és energiával, amit most beleteszek a nevelésükbe, megalapozom az életüket.
Elegendő alvásra azért szükségem van, ha huzamosabb ideig nincs meg a napi nyolc óra, az megvisel. Vannak pillanatok, amikor valahogy minden egyszerre történik, de az érzés, hogy megcsináltuk, hogy megmozdult a falu, feledteti a fáradtságot.
Mindig jár az agyam valamin, most már a februári bált szervezem, sok minden van a fejemben, de ez így szép. Néha a szálak összegabalyodnak, olyankor ki kell egyenesíteni őket.
De minden napom úgy indul, hogy a férjem friss kávéval kelt, ha pedig még az is megjegyzi, hogy milyen szép vagyok kora reggel…hát indulhatna jobban a nap??
Fotók: Vajda Péterné Hajni
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.




